- február 12.
Petró Porosenkó, Ukrajna volt elnöke először beszélt arról, hogy miképpen fogadták el a második minszki megállapodást. (1) A politikus a Vlagyimir Putyin orosz vezetővel folytatott hosszas éjszakai megbeszélést élete legszörnyűbb tárgyalásának nevezte.
Mint az „Aktualnije Novosztyi”(„Aktuális Hírek”) nevű kiadvány közli, a minszki megállapodás érdekében megtartott megbeszélésekre meghívták Angela Merkel német kancellárt, Francois Hollande korábbi francia vezetőt, valamint Vlagyimir Putyint és Petró Porosenkót. Mint arról szemtanúk beszámolnak, az orosz elnök nyugodt és rendkívül higgadt volt.
Porosenkó elmondta: Kijevnek arra volt szüksége, hogy leállítsák az offenzívát (2), kihozzák a katonákat a bekerítésből, ukrán civilek (sic!) és katonák ezreit mentsék meg. (3) A volt ukrán elnöknek azt jelentették, hogy a katonák keményen tartják magukat a védelemben, és hősiességük hatással volt a megállapodás aláírására. (4) Ennek köszönhetően újabb időt nyertek a hadsereg fölfejlesztésére. Porosenkó hangsúlyozta, hogy Ukrajna erőre kapott, mind Oroszországgal szemben, mind pedig abban, hogy úrrá legyen a szociális válsághelyzeten.
Az elért megállapodás értelmében a Donbasszban hadat viselő feleknek be kellett volna fejezniük a hadműveleteket. Kijevnek politikai reformokat kellett volna végrehajtania, a régiónak pedig különleges státuszt kellett adnia. (5) Ám a helyzet nem mozdul. A harci cselekmények, a gyilkosságok – a Minszkben elért megállapodások és az azóta eltelt idő dacára – folytatódnak.
Jelizaveta Faromir
Megjegyzések:
(1) Az elsőt 2014. szeptember közepén írták alá – akkor is a Donbassz néphadseregeinek az előrenyomulását állítva le, a frontvonalakat pedig befagyasztva. Az akkor már – három hónapja megszállt – Mariupol határában álló néphadseregnek már nem engedték meg, hogy bevonuljon a lényegében kiürített városba. Nem engedték megindítani a donyecki repülőtér elfoglalására tervezett hadműveletet – így az ukrán hadsereg továbbra is a felszálló pályáról ágyúzhatta a fővárost, beterítve annak nagy részét. Miután a helyzet tarthatatlanná vált, a donyecki vezetés – dacolva a fegyverszünettel és a moszkvai tilalommal – hozzálátott a repülőtér megtisztításához. A fegyverszünet miatt azonban nem vethettek be tüzérséget (az ukránok ebben nem zavartatták magukat), így a jóformán csak kézi fegyverekkel (és néhány tankkal) a repülőtér ostroma három hónapig elhúzódott, rengeteg (elkerülhető) véráldozattal járt a néphadsereg számára, a repülőtérből pedig kő kövön nem maradt. A hosszadalmas harcokban kivérzett, kimerült néphadseregnek a végén arra már nem maradt ereje, hogy a támadást folytatva a fővárostól legalább lőtávolságon kívülre szorítsa az ukrán csapatokat. Amelyek így azóta (immár öt éve) tovább lőhetik onnan Donyeck északi és nyugati peremkerületeit, elővárosait, a közeli Gorlovkát és Jaszinovataját, és azok elővárosait.
Az első minszki megállapodás – mint ahogy öt hónappal később a második is – az összeomlástól mentette meg az ukrán hadsereget (és valószínűleg vele együtt a puccsista, törvénytelen náci juntát is).
(2) Az első minszki megállapodás (és vele együtt a fegyverszünet), az állandó ukrán tűzszünet-sértések miatt, néhány hét alatt összeomlott. A két népköztársaság – most először összehangolt offenzíva segítségével – elhatározták, hogy felszámolják a Debalcevó városnál létrejött ukrán beszögellést. Ami elszigetelte egymástól a két népköztársaságot, és ahonnan (szintén) rendszeresen ágyúzták a főváros északi peremét, Gorlovkát, Jaszinovataját és azok elővárosait. A hadművelet megkezdése előtt érzékelhető volt, hogy a két népköztársaság – Moszkva akaratával dacolva – vitte végre akaratát, és szabadult meg a féregnyúlványként mélyen, egészen a fővárosig betüremkedő ukrán beszögelléstől. „Minszk”ez alkalommal is erősen korlátozta a néphadseregek fegyverhasználatát, amely így ismét súlyos vérveszteségeket szenvedett. Áldozatos, hősies harca azonban másodszor is az összeomlás szélére juttatta az ukrán hadsereget. Porosenkó akkor valósággal rimánkodott a fegyverszünetért.
Ekkor az orosz diplomácia – immár másodszor is – gálánsan mentőövet dobott ádáz ellenségének. (Amely így rövid időn belül ismét rendezhette sorait, feltöltődhetett fegyverekkel, új személyi állománnyal.) A pellengértől rettegő orosz elnökkel, vezetéssel ellentétben a Nyugat nem sajnálta és sajnálja pénzét, eszközeit védenceinek talpra állítására, kistafírozására, megerősítésére. A debalcevói hadművelet a néphadseregek utolsó offenzívája lett – a Donbassz azóta csak vesztett területeiből. A különleges státuszból, annak áldásaiból – ha egyáltalán lesz is abból valami – immár a Donbassznak azok a területei, települései sem részesülhetnek majd, amelyeket az ukrán hadsereg, a második Minszk óta büntetlenül folytatott, lopakodó előrenyomulásával elfoglalt. A Donbassz néphadseregei, Moszkva szigorú tilalma mellett, attól gúzsba kötve, tehetetlen dühvel kénytelenek azóta is tűrni, hogy az ukrán hadsereg büntetlenül lőhesse állásaikat, a gondjaikra bízott civil lakosságot, annak otthonait és létfontosságú közműveit.
(3) Mivel a hadműveletek (csakis és kizárólag) a Donbassz területén folynak, így „ukrán civilek”csak annyiban lehettek és lehetnek ott, amennyiben Ukrajna változatlanul ukrán területnek tekinti a Donbasszt. Fennmaradt egy videórészlet, a már felszabadult, rommá lőtt Debalcevó lakosait a néphadsereg katonái evakuálják, számítva a folytatódó ukrán ágyúzásra. És – igen! – ki kellett menteni nyolcezer ukrán katonát, közöttük, szép számmal, külföldi zsoldosokat is.
(4) A megfigyelőnek, sajnos, az az érzése volt, hogy a megállapodásokra nem annyira az ukrán katonák hősiessége volt hatással, hanem inkább a moszkvai kamarilla távolabbi célkitűzései. Amelyekbe belefért a Donbassz egyik-másik területének harc nélküli átjátszása az ukrán hadseregnek.