https://vk.com/kanalstalingrad
Február 7. Luganszki Népköztársaság. Zolotoje-5. Ugyanaz a Zolotoje-5, ahol:
„Zolotojéban megkezdődött a csapatszétválasztás. 13.03-kor az ukrán hadsereg felől észlelték a fehér jelzőrakétát. 13.04-kor luganszki részről fellőtték a válaszrakétát. Megkezdődött annak a három napnak a visszaszámolása, amit a keret-megállapodás biztosít a csapatok és fegyverzetek szétválasztására.”
Ott, ahol olyan ügyesen szétválasztották a csapatokat, ahol olyan ragyogóan bevált Moszkva béketerve, ott most 122 mm kaliberű tüzérség dolgozott.
Amely megölte a Luganszki Hadtest négy harcosát, másik négyet pedig megsebesített. És ez nyilvánvalóan nem egy egyedi lövedék volt, hanem egy nagyon is masszív tüzérségi tűz. Túlságosan is nagyok voltak a veszteségek.
A legkevesebb, amit elmondhatunk: a csapatszétválasztásnak legalábbis az egyik helyszínén a háború folyik tovább, mintha mi sem történt volna. A veszteségek igencsak közelítik a 2014-es szintet. De mindenkinek egyre megy – fogalmazzunk finoman. Persze, a hivatalosságok majd nyögdécselnek valamit – de négy család családfő nélkül maradt, másik négynek ott a sebesült a nyakukon. A sokat szenvedett Zolotojét pedig ahogy verették eddig is, úgy veretik majd továbbra is. Mígnem egy apokalipszis utáni pusztasággá nem változik.
És ennek az egésznek az értelme? Nem – értem én, persze. Cserében a Normandiai Formátumban való ténykedéséért Moszkvát megtámogatták az Északi Vezeték-2 ügyében. De hány életet lehet odaadni a szénhidrogének tranzitjáért? És hány, ízzé-porrá rombolt települést? És, legfőképpen, mi az értelme egy olyan háborúnak, amelyikben senkinek eszébe nem jut győzni? A harcosok mögött pedig a nagy üresség. Az a bizonyos üresség, amely konstruktívan enged a partnereknek, és amely szerepet játszik ebben a gyalázatos, véres színjátékban, amelyik zajlik – miért is…? Én nem tudom, hogy miért. Minszk MÁR semmivel sem került kevesebbe nekünk, mint a hadműveletek aktív időszaka. A húsdarálónak pedig esze ágában sincs leállnia.
Úgyhogy … ez még sokáig eltart majd. Az egyetlen különbség, hogy az emberek azelőtt a frontvonalakon estek el, most meg az elválasztó vonal mentén. Azelőtt eltitkolták, hogy milyen kaliberű fegyverekkel lőttek. Most meg – ha nincs, vagy kevés a halott, akkor mindent elmondanak az ágyúzásról. Hiszen a hadijelentések szerint:
„2020. február 7-én az ukrán fegyveres erők részéről egy esetben jegyeztünk föl tüzérségi tüzet.”
És van, aki ezt még el is hiszi?