2020.03.27.
A világ, ahogyan azt mi ismerjük és megőrizni szeretnénk az utókornak, folyamatos támadás alatt áll. Soros és hálózata most sem nyugszik és azt az értéket támadják, amely különösen ilyenkor fontos: a családot. Ez ugyanis, a család, mint a társadalom legalapvetőbb egysége, különösen a hagyományos család szúrja a progresszió híveinek szemét. Az alábbiakban változtatás nélkül közöljük Soros egyik internetes felületén megjelent írást, mely szerint éppen itt az ideje a család mint “intézmény” felszámolásának.
A cikk Soros György egyik üzenőfüzetében, az Open democracy (Nyílt demokrácia) internetes felületen jelent meg, egy Sophie Lewis nevű hölgy jegyzi az írást.
“A cikk írása idején az emberiség visszafordíthatatlanul belépett a „korona korába”. Annak a reményében, hogy „kilapítsuk a görbét”, a társadalom széles rétegei kezdtek el alkalmazni a járvány terjedését lassító magatartási formákat (akár kötelezően, akár önként, vagy félig önként vállalt módon, a helyi szabályozástól függően), mint a társadalmi távolságtartás (social distancing) vagy az otthon maradás.
A médiaplatformokat elárasztják az ezen magatartási formákkal kapcsolatos beszámolók, ezek közül érthető módon számos nyugtalan, sokkos és kétségbeesett hangvételű – egyeseknél a bevételeik kiesése, másoknál a szeretteik megbetegedésétől való félelem miatt. Ugyanakkor ezekkel ellentétben van sok olyan poszt is, amelyik humoros, a kényszerszabadságnak örülő is van, amelyekből számos esetben sugárzik a kreativitás a váratlan szobafogság ellenére is (például amőbázás az aranyhalakkal, a főzőlap gombjaival DJ-zés stb.).
Természetesen megszólaltak az ökofasiszta hangok, és voltak olyanok is, akik autoriter állami irányítás alá akarnák vonni a jelen helyzetet, de ugyanakkor gyarapodott a kölcsönös segítségnyújtás mértéke is: az immunhiány miatt veszélyeztetettek számára felajánlott élelmiszer és fertőtlenítő bevásárlás; a szexmunkások számára gyermekmegőrzés, a szerhasználók számára biztonságos fecskendők és tűk eljuttatása; kilakoltatási moratóriumok; bérleti díjak elengedése; és a hajléktalanok számára való szálláskeresés mind ide tartoznak. Ez utóbbi különösen is rávilágít a kimondatlan és megkérdőjelezetlen nehézségére a világjárványra előírt védekezésnek: a magánotthonokra.
A „nukleáris háztartások”, úgy fest, azok a helyek, ahova önkéntelenül is visszahúzódni kényszerülünk annak érdekében, hogy a betegség terjedését megakadályozzuk. Az „otthon maradás” valahogy magától értetődően meg kellene védjen minket. Ezzel azonban több probléma is van, és ha valaki (csak egy pillanatra is) hajlamos a kritikai gondolkodásra, az rájöhet, mi a gond: a párkapcsolat túlmisztifikálása; a társas élet romanticizálása; és az alapvetően „nem biztonságos hely” (unsafe space) normalizálása, amit magántulajdonnak neveznek.
Hogyan védhetné az egészségünket egy olyan hely, amelyet az egyenlőtlenül elosztott házimunka (mivel a háztartást általában a nők vezetik és tartják rendben), a bérlés és jelzáloghitel, földtulajdon és birtok, patriarchális gyermeknevelés és (sokszor) a házasság intézménye jellemez és leng körül? Az ilyen otthonokban megy végbe – ez mindenki számára nyílt titok – a földi erőszak nagy része: a WHO (Egészségügyi Világszervezet) a családon belüli erőszakot a „legelterjedtebb, ugyanakkor legkevesebbet jelentett emberi jogi visszaélésnek” nevezi.
A queer és a nőies emberek („feminized people” minden bizonnyal egy olyan gyűjtőnév, ami nem rekeszti ki a nők köréből a transznemű nőket – a szerk.), különösen a nagyon idősek és a nagyon fiatalok, definíció szerint nincsenek ott biztonságban: kapitalista otthonaikban a jólétük a kivétel, nem a szabály. Közelebbről megvizsgálva a társadalmi távolságtartást és az otthonmaradást is, mindkét kifejezés azért figyelemreméltó, mert többet „hallgatnak el” (vagyis amit feltételeznek és természetesnek tartanak), mint amit „mondanak”. Hol maradjunk otthon…vagyis kinek az otthonában? Kitől maradjunk távol…jobban mondva mindenkitől, de néhány személy kivétel?
Mégis, az legfőbb probléma az otthon maradással egyszerűen az, hogy nem mindenki rendelkezik saját tartózkodási hellyel. Ahogy azt az Oakland székhelyű Anyák a lakhatásért szervezet megfogalmazta: „hogyan #maradjotthon, ha nincs otthonod?” Úgy fest, van pár megoldás, például osztozni és elfoglalni. Etikai okokból megtagadva az állami iránymutatást, a járvány szempontjából kevésbé veszélyeztetett szomszédok sok városban önként megnyitották otthonukat azok előtt, akik jobban kitettek, vagy betegek, fontosabbnak tartva a felebaráti szolidaritást az otthontalanok iránt, mint a fertőzés elkerülését.
Mindeközben engedély nélkül elfoglalva üres ingatlanokat és azokban élve („önkéntes karantén folyamatban” – olvasható az egyik anya ablakában), az Anyák a lakhatásért vezető szerepet vállalt a kaliforniai dzsentrifikáció elleni küzdelemben és annak az elérésében, hogy a kényelmes lakhatást elismerjék velünk született alapvető emberi jogként.
Sajnos még mindig rengetegen vannak a hajléktalanokat leszámítva is, akik a világjárvány idején akkor sem tudnának otthon maradni, ha akarnának: például azok az emberek, akik börtönökben, fogvatartási központokban, menekülttáborokban vagy munkásszállókon vannak, azok, akik túlzsúfolt idősek otthonában vannak, vagy azok, akiket akaratuk ellenére tartanak egészségügyi és/vagy pszichiátriai intézményekben. Ha a koronavírus összeférhetetlen ezekkel az intézményekkel, abban az értelemben, hogy a járványra adott humánus válasz lehetetlen ilyen helyeken, egyben azt is bizonyítaná, hogy ezen intézetek összeegyeztethetetlenek az emberi méltósággal.
Los Angelesben a hatósági személyek saját lakókocsit vagy ideiglenes elkülönítő kabint adnak a hajléktalanoknak. Azonban ennél logikusabb válasz lenne kinyitni az összes hotelt és „magánpalotát” mindenki előtt, hiszen ezek jól levegőznek, szellősen elhelyezhetőek az emberek is és tisztán lehet tartani. Azonnal ki kell engedni minden rabot és fogvatartottat, az őket elszállásoló intézményeket pedig tágas önvezető falvakká kell alakítani, minden munkavállalót teljes fizetéssel hazaküldeni, hogy összeköltözhessenek a barátaikkal és lustálkodhassanak legalább a következő évtizedben.
Másodsorban, azok közül, akiknek nincs saját tulajdonú otthonuk, sokak nincsenek biztonságban; az a tény pedig, hogy nem hagyhatják azt el, megsokszorozza a veszélyt. A karantén tulajdonképpen egy bántalmazó legszebb álma – egy olyan szituáció, amelybe majdnem korlátlan hatalmat kap azok felett, akikkel egy háztartásban van. Ennek megfelelően Kínában a járvány kezdeti szakaszában nővédő civil szervezetek közzétettek iránymutatásokat azzal kapcsolatosan, hogyan élhetik túl a koronavírus ideje alatt a családon belüli erőszakot. Országszerte háromszor annyi bejelentés érkezett otthoni bántalmazással kapcsolatban a rendőrséghez; 2020. március 21-én a Guardian hivatkozott az egyik ilyen szervezet alapítójára, aki azt mondta: „A felméréseink szerint az erőszak oka az esetek 90 százalékában a koronavírushoz köthető.”
És ahogy a vírus Amerikában terjed, tennünk kéne ennek megakadályozása érdekében. Az USA nemzeti családon belüli erőszak segélyvonalának igazgatója már jelezte: „az elkövetők azzal fenyegetik az áldozatokat, hogy az utcára teszik őket, hogy ott megbetegedjenek…hallottunk olyan esetről is, amikor megtagadják az áldozattól a pénzügyi forrásokat vagy az orvosi segítséget.”
Röviden szólva, a világjárvány idején sem szabad megfeledkezni a család intézményének eltörléséről. Madeline Lane-McKinley feminista gondolkodó szavaival élve: „A háztartások a kapitalizmus kuktái. A válság egyik velejárója a házimunka mennyiségének növekedése – takarítás, főzés, gondoskodás, de ugyanakkor több gyermekbántalmazást, molesztálást, párkapcsolati erőszakot, mentális kínzást és sok minden mást is magával von.” Messze vagyunk azoktól az időktől, amikor elfogadtuk a „családi értékek” ideológiáját, így a világjárvány fontos időszak arra, hogy a nukleáris háztartás túlélőiről – illetve menekültjeiről – gondoskodjunk, kimentsük őket és erőt adjunk nekik.
És végezetül, még ha a nukleáris háztartás nem is jelent közvetlen fizikai vagy mentális fenyegetést egy személyre nézve – nincs házastárs-verés, nincs gyermekmolesztálás, és nem bántalmazzák a queereket – a magán család, mint a társadalom növekedésének módja, őszintén szólva, szívás. Nemekre, nemzetekre és rasszokra oszt minket. Produktív munkára késztet minket. Elhiteti velünk, hogy „egyéniségek” vagyunk. Minimalizálja a tőkeköltséget, miközben maximalizálja egy ember „életteremtő munkáját”. Belezsarol minket abba a tévhitbe, hogy a szeretet és gondoskodás egyetlen forrása.
Jobbat érdemlünk a családnál, és a koronavírus ideje kiváló időszak arra, hogy gyakoroljuk az eltörlését. Anne Boyer mindig ragyogó szavaival élve: „Most meg kell tanulnunk jót tenni az idegennel, az ő érdekében. Most úgy kell élnünk, hogy minden nap bizonyíték legyen arra a meggyőződésünkre, hogy a rákos beteg, az idős ember, a fogyatékkal élő, valamint az elképzelhetetlen körülmények között, zsúfoltságban és veszélyeztetett helyzetben élő ember életének is van értéke.”
Nem tudhatjuk előre, hogy a kapitalizmuson kívül mást is megmenthetünk-e abból a „roncsból”, amit ez a „pestis” és az azt követő válság hagy majd maga után. Annyit azonban biztosan állíthatok, hogy 2020-ban felerősödik a vita: a családok a család ellen lesznek, ahogy az „igazi otthonok” a „sima otthon” ellen.”
Forrás: Tűzfalcsoport