Hadműveletek alkalmával az ukrán hadsereg tud kellemetlen meglepetésekkel szolgálni az orosz hadvezetésnek.
Igor Sztrelkov, a Donyecki Népköztársaság volt honvédelmi minisztere kész volt Alekszandr Sarkovszkijnak az azzal kapcsolatos kérdéseire válaszolni, hogy miként fejlesztik a hadsereget Ukrajnában, illetve a Donbassz el nem ismert köztársaságaiban. Megvitatták egy nyílt háború kirobbantásának lehetőségét Oroszország és Ukrajna között. És, egyebek mellett. szó volt az ukrán hadsereg felkészültségéről és arról, hogy a harcmezőn meddig tud ellenállni az orosz hadseregnek.
– Mit gondol, adottak-e a jelen pillanatban a Donyec-medencei válság megoldásának a módozatai, vagy ez a válság még nagyon sokáig eltart majd?
– Mélységes meggyőződésem, hogy 2014 tavaszán nagyszerű lehetőség volt arra, hogy a Donbassz problémáját egyszer s mindenkorra megoldjuk. Harkovtól Ogyesszáig mindenki azt várta, hogy Oroszország beveti csapatait. Ám ez nem történt meg. Pont 2014 tavaszán elég lett volna, hogy az első orosz hadoszlop átkel a határon, az ukrán katonák rögtön elkezdtek volna szerteszét szaladni. Az első időben nem elég, hogy az ukrán hadsereg, enyhén szólva, nem volt harcra kész. A csapattisztek nyíltan meg is mondták: az minimum, hogy az általuk irányított egységek nem fognak tüzet nyitni az orosz hadseregre. (1) És ez csupán a minimum. Valójában nemcsak hogy megadni magukat voltak készek, de még átállni is az oroszok oldalára. Oroszországnak már akkor el kellett volna ismernie a Luganszki és a Donyecki Népköztársaságot, de ez mindmáig nem történt meg.(2) Az igazat megvallva viszolygással szólok az elszalasztott lehetőségekről. És számomra érthetetlen: miért van az, hogy Moszkva, számolatlan veszteségek és kiadások árán, 1992-ben és 2008-ban megmenti az oszétokat és az abházokat, erőket és eszközöket küld, hogy kihúzza a sírgödörből Basar Aszad rendszerét – az oroszokon viszont nem hajlandó segíteni.
– Fennáll-e a veszélye egy nyílt háborúságnak Oroszország és Ukrajna között? Milyen lehetőségei vannak most az ukrán hadseregnek, képesek-e szembeszállni az orosz hadsereggel?
– A mostani ukrán hadsereg jelentősen eltér attól, amilyen hadserege Ukrajnának 2014 tavaszán volt. Jól-rosszul, de Porosenkó és csapata mégiscsak törődött a hadsereg fejlesztésével. Példának okáért, az ukrán hadsereg kiváló, korszerű hírközlési, megfigyelő és egyéb ilyen eszközökkel rendelkezik. Az „Egyesített Erők Műveletének” parancsnokságának a hadműveletekhez elegendő számú és mennyiségű páncélos technika, önjáró és vontatott csöves tüzérség és sorozatvető rakétarendszer áll a rendelkezésére. A csapatok viszonylag új tankelhárító eszközöket kaptak. Azok a haderők, amelyeket a Donbasszban folyó harcokban bevetettek, nem a valósághoz közelítő körülmények között, hanem éppenséggel a harcmezőn tüzérségi és fegyvertűzben gyakorolták be az összehangolt együttműködést. Az ukrán tüzérek jól tudnak lőni, és nagy bizonyossággal állítható, hogy kiképzettségük olyan szintre jutott, amikor minden kilőtt harmadik lövedék célt ér. Elmondhatjuk, hogy az ukrán légierőnél sikerült pótolni a repülőgépekben és helikopterekben elszenvedett veszteségeket. Az ukrán pilóták rendelkeznek a repüléshez legalább szükséges minimális gyakorlattal és készen állnak a légi harcra. És végezetül: Ukrajna meglehetősen erőteljes légvédelemmel rendelkezik.
– Hogy alakul most az operatív helyzet a Donyec-medencei hadszíntéren?
Az elszalasztott lehetőségek után Oroszország még mindig megmentheti a Donbasszt, de már csak sokkal nagyobb véráldozattal (egyenes és átvitt értelemben is). Úgy gondolom, Moszkvának meg kell hoznia az egyszerű, mégis nehéz döntést: el kell ismernie a két népköztársaságot, csapataival be kell vonulnia a Donbasszba és el kell foglalnia az ukrán hadsereg, illetve a Donbassz népi milíciái közötti fegyverszüneti elválasztó vonalat. Az orosz hadseregnek az asszonyokat és a gyermekeket az ukránok golyóitól és lövedékeitől megvédő pajzzsá kell válnia. És egészen addig, amíg az ukrán hadsereg meg nem indítja támadását, az orosz csapatok váratlan bevetése a frontvonalon bizonyára nem váltana ki semmiféle reakciót. Katonai kérdésekben Kijev nem hoz önálló döntéseket, így ebben az esetben az ukrán hadvezetés nem ad majd ki parancsot az ellenállásra.
– Képes-e Moszkva valamiképpen hatással lenni a Donbasszban fennálló válságra? Mindegyik fél azt hangoztatja, hogy a minszki megállapodások végrehajtására törekszik. Mi a helyzet a valóságban?
– Késő bánat, eb gondolat. Ami 2014-ben még lehetséges volt, ma már lehetetlen. Mindazt az esélyt, ami ’15-ben és ’16-ban még megvolt, a nagy nehezen összehozott, „alternatíva nélküli” megállapodások kedvéért lehúzták a WC-n. A minszki megállapodásokra gondolok. Mostanra gyakorlatilag nem maradt semmi esély. Én úgy gondolom: ilyen esély csak akkor lehet majd újra, ha a Kremlben egy másik vezető lesz, másfajta gondolkodással. Egy olyan vezető, aki nem akar mindenki kedvére lenni, és nem akar megülni egyszerre minden széken. És nem folyton a csúcstalálkozókon akar majd sürögni-forogni, hogy amazok befogadják maguk közé – hanem azt akarja majd, hogy itthon tartsák őt hazafinak.
Az ukrán hadsereg bármelyik pillanatban támadásba lendülhet a Donbasszban. És komoly operatív sikert érhet el. Ám ezt az – egyáltalán nem katonai, hanem politikai – kérdést nem Kijevben döntik el. Semmi sem történik washingtoni jóváhagyás nélkül. Az teljességgel elképzelhető, hogy Moszkvát nyílt háborúba sodorják Ukrajnával. Ha Zelenszkij kiadja a parancsot a támadásra az ukrán hadseregnek, a két népköztársaság hadtesteinek szétzúzása éppen olyan gyorsan végbe fog menni, mint a Szerb Krajina szerb népfelkelőié. Mely csapatok állapota siralmas volt a horvátok támadásának pillanatában. És mélységesen meg vagyok győződve arról: azért, hogy a két népköztársaság csapatai ilyen lehangoló állapotban vannak, a felelősség teljes egészében a Kremlt terheli. Mert a Kreml volt az, amelyik a Donbasszban olyan hatalmat és olyan katonai vezetést hozott létre, amelyik lényegében a kiárusításra készíti elő a térséget – hogy aztán a továbbiakban – az autonómia egyfajta tiszavirág életű jogállásában (3), átadhassa azt Ukrajnának. Szerintem ez a terv mostanra megbukott. Én úgy gondolom, hogy a minszki megállapodásokat még árulásnak sem lehet nevezni, mivel nincs azokban sem józan ész, sem logika. És vannak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy Moszkva hajlandó lesz-e a Donbassz megvédésére, ha Kijev, a régió pacifikálása céljából a kőkemény erőszakos megoldás mellett dönt. Szerintem a Kreml tisztes kapitulálása kivitelezhetetlen. Aztán miután a Donbasszt Kijev hatalma alá adták, a Nyugat és az ukrán vezetés is kőkeményen napirendre fogja tűzni a Krím – sőt, lehet, hogy nemcsak a Krím – átadásának a kérdését is.
Megjegyzések:
(1) A 2014. februári fordulat után a fegyveres erőkben és testületekben még jó ideig élt annak a nyomasztó emléke, ahogy a „Majdan” őrjöngő csőcseléke elbánt a törvényes rendet védő rendfenntartókkal.
(2) Ennek magyarázatául a Putyin-tábor azzal jön, hogy a Donbassz függetlenségi népszavazása (2014. május 11.), szemben a Krímével, úgymond törvénytelen volt. E logika szerint a Krím jogosan tűzött ki népszavazást az Ukrajnából való kiválásról, mivel a félszigetnek az ukrán alkotmányban is elismert autonóm státusza volt. Míg a Donbassznak (Donyeck és Luganszk megye) semmiféle külön jogállása nem volt. Ha tehát Oroszország elismerte volna a Donbassz népszavazását, ezzel, úgymond, megsértette volna a nemzetközi jogot.
Ez az okfejtés nem tér ki arra, hogy ha a Krím népszavazása jogos volt, akkor miért tartja azt az Oroszországgal szemben szinte egységesen ellenséges külvilág mégis jogtalannak, a nemzetközi jog megsértésének? (Nem látjuk, hogy az orosz diplomácia ezt a kérdést az ENSZ ama hágai nemzetközi bírósága elé vitte volna, mely bíróság – szemben a háborús bűntettek ügyében ítélkező nemzetközi törvényszékkel – az államok közötti, nemzetközi jogi jellegű viták ügyében dönt). És fordítva is: ha egyszer a külvilág törvénytelennek tart egy orosz szemszögből jogos aktust, akkor Moszkva miért retteg annyira attól, ha – az ottani lakosság elsöprő többségének akaratának megfelelően – védőszárnyai alá vonja az oroszajkú Donbasszt is.
Akik eme okfejtés alapján gondolkodnak és cselekednek, tudnak-e arról, hogy 1994-95-ben széleskörű mozgalom bontakozott ki a Donbasszban a terület autonómiájáért? Vajon a Donbassz hibája-e, hogy a kijevi hatalom (pedig az még csak nem is a mostani puccsista, náci – eredendően és mindmáig törvénytelen – junta volt) vaskézzel nyomta el ezt a mozgalmat? Hogy 2014-ben az akkor már 23 éve szorongatott lakosság számára az utolsó csepp volt a pohárban az orosz nyelv addigi státuszának brutális megszüntetése, és egy erőszakkal hatalomra jutó rezsim életveszélyes fenyegetésekbe kezd az orosz nemzetiségű lakosság ellen, amelyik ezért a lábával szavaz az Ukrajnában rá váró sorsról („a Donbassz vagy ukrán lesz, vagy néptelen”)? Valljuk be – ilyenkor ki törődik már azzal, hogy halálfélelmük összhangban áll-e a nemzetközi joggal? Miközben Moszkvából kétértelmű (de kezdetben inkább még bátorító) nyilatkozatok hangzanak el.
Kijevben már nem is titkolják: milyen sorsot szánnak a térdre kényszerítendő Donbassznak. És nem állíthatja senki Moszkvában, hogy ne tudnának ezekről a vérszomjas tervekről – ha egyszer lóhalálában elkezdték kiadni az orosz állampolgárságot. Vagy tán még mindig azt hiszik, hogy a Nyugat majd nem engedi vérengzeni a kijevi nácikat?
(3) Moszkvában még mindig arról ábrándoznak, hogy majd – „a nemzetközi közösség” segítségével – a Donbassznak majd kiharcolják a konföderatív státuszt. (Mely státusz birtokában a Donbassz, úgymond, majd immár jogosan tűzi ki a függetlenségi népszavazást.) Akarják ezt egy olyan Ukrajnában – egy puccsista, hatalombitorló náci klikk irányította Ukrajnában –, mely nemhogy konföderációról, föderációról, de még autonómiáról sem akar hallani. Egy olyan országban álmodoznak a Donbassz orosz lakosságának konföderációjáról, mely országot, a vezetés elképzelései szerint, „csak ukránok lakják” (oroszul, lengyelül, magyarul beszélő, de ukránok). Márpedig ha mindenki ukrán, akkor mi szükségük konföderációra, föderációra – de akár még autonómiára is?