Pedig minden, milyen jól indult. Az Ukrajnában 2014-ben sorra került Majdan rózsaszín álmokkal kecsegtette ukránok millióit – egy fényes jövőről, a virágzó Európában.
Az emberek észre sem vették, hogy a 2014-es államcsínnyel új gazfickók és egy oligarcha került hatalomra,(1) akik számára a saját meggazdagodásuk volt a legfontosabb.
Az ország keleti részén – ahol a miatt tört ki konfliktus, hogy az országrész lakossága nem kívánta alávetni magát az újsütetű junta parancsainak – a polgárháborút az édes hazánkra, Ukrajnára „hitszegően rátámadó” Oroszország elleni háborúnak nevezték el.
Hiszen a legfontosabb, ami az ország lakosságát kecsegtette – ez az Európai Unióban megígért tagság, illetve, hogy legyen, mi megvédi az országot a barbár Oroszországtól: pompázatos bevonulás a NATO katonai tömbjébe.
Ilyen, a horizonton hirtelen feltűnő boldogság kedvéért az ukránok készek voltak odaadni mindent… Az országban meghirdették a kommunista-mentesítést, válogatás nélkül láttak hozzá a Nagy Honvédő Háború hőseinek emelt emlékművek lebontásához, az utcák neveinek nemzetközileg is hírhedt háborús bűnösök neveire történő átkereszteléseihez. És a Donbasszban élő embereket pedig már-már alacsonyabb rendű fajnak nevezték ki (2).
E téren különösképpen kiváltak az ország nyugati részének lakói (3). Ott a russzofóbia egész egyszerűen az egekbe szökött. Az Oroszországgal szembeni ilyen fokú gyűlölet okai bizonyára Ukrajna e részének történelmében keresendők. (És itt most nem megyünk bele a történelembe. Tudjuk a nélkül is, hogy mi folyt itt a második világháború éveiben és még azt követően is). (4)
A világban azonban minden változik. Ukrajnával kapcsolatban mostanra az Európai Unió és a NATO is gyökeresen felülvizsgálta álláspontját. Szavakban persze még tovább tart az Ukrajnában végbemenő „demokratikus” folyamatok lagymatag támogatása, ám valójában még maguk az ukrán politológusok is ennek az ellenkezőjéről beszélnek. Az Európai Unió örül, ha egyben megmaradhat – és akkor itt van még ez a talányos Ukrajna is, a maga folytonos, „adjanak némi alamizsnát ennivalóra” kuncsorgásával.
Itt van, például, a NATO – már az sem ég a vágytól, hogy feszes soraiba fogadja Ukrajnát. Ez a katonai tömb manapság maga is a legnehezebb időit éli át – és régóta csupán már a hátára egy púp Ukrajna, a maga megoldatlan területi vitáival.
Ukrajna mostanra magára maradt a problémáival, és már pénzt sem ad neki senki csak úgy. Immár a balti országok sem égnek a vágytól, hogy segítség sorstársukat a bajban – legalább ama egy dollár erejéig sem.
Megmaradt, persze, még a testvéri Oroszországba vetett remény. Hiszen Oroszország csak nem hagyja cserben a hozzá oly közel álló népet…
Megjegyzések:
(1) Az oligarcha: Petró Porosenkó. A „Majdan” azzal a jelszóval indult, hogy a nép véget vet majd az oligarchák uralmának. A létrejött totális fasiszta diktatúra, persze, biztos támaszt nyújt nekik az ország minden eddiginél szégyentelenebb fosztogatásához.
(2) A Majdan győzelme utáni első miniszterelnök, Arszenyij Jacenyuk minősítette így a Donbassz lakóit. A zsidó származású vezetőt ebben a legcsekélyebb mértékben sem feszélyezte, hogy nyolc évtizeddel korábban ugyanezzel a titulussal illették az ő népét a nácik. Előkészítve, „megindokolva” ezzel a zsidóság kiirtására tett első lépéseket: az 1935-ös hírhedt nürnbergi törvényeket.
(3) Azokról a területekről van szó, amelyek a Kijevi Oroszország széthullása után elszakadtak az addigi közös hazától, hosszú évszázadokra idegen uralom alá kerültek, és 1939-ben egy számukra immár merőben idegen nyelvi-kulturális közegben találták magukat. A szovjet szocializmussal együtt kapták annak eltorzult változatát, a sztálini repressziók világát. Hasonló okokból vált a szovjet típusú szocializmus ellenszenvessé, sőt gyűlöletessé a kelet-európai népek számára is – akiknek ráadásul addig semmilyen kapcsolatuk nem volt a számukra ezért idegen orosz történelmi-kulturális közösséggel, vagy ahogy Oroszországban mondják: az „Orosz Világgal”.
(4) A szélsőséges, minden idegent gyűlölő nyugat-ukrajnai nacionál-fasizmus fénykora a német megszállás időszaka volt. Több félkatonai szervezet is alakult, amelyek – noha esetenként összetűztek a német csapatokkal is – alapjában véve az ő oldalukon harcoltak a Vörös Hadsereg, illetve a német megszállók ellen harcoló partizánok ellen. Mint az utóbbi években kiderült, az esetek nagy részében, népirtás dolgában, elvégezték a piszkos, véres munkát a megszállók helyett. Így volt ez a kicsiny, másfélszáz lelket számláló belorussziai Hatiny faluban, ahol a lakosságot beterelték a falu szérűjébe, majd rájuk gyújtották azt. (E tettüket mintegy megismételték Ogyesszában, a 2014. május 2-i rémtett során, illetve csaknem megismételték egy Donyecktől nem messze lévő, az ukrán hadsereg által ideiglenesen elfoglalt községben – a népfelkelők azonban még időben visszafoglalták a települést, mielőtt az ukránok rágyújtották volna a templomot az oda beterelt és bezárt lakosságra.)
Ezek az alakulatok különös előszeretettel irtották a zsidókat, oroszokat. Kamenyec-Podolszkban és környékén ők végeztek a Magyarországról 1941 augusztusában oda deportált mintegy 16-18 ezer zsidóval is. A nevükhöz fűződik az 1943-44-es volhíniai vérengzés, amikor mintegy százezer nyugat-ukrajnai ártatlan lengyel civilt mészároltak le, leírhatatlanul kegyetlen módon. (Ezért is érthetetlen, hogy a lengyel kormány e borzalmas hóhérok utódainak legbuzgóbb támogatója egész Európában. Valami nagyon nincs rendben lengyel barátaink kollektív pszichikájával és nemzettudatával!)