Hatiny kis belorusz falu volt, 1943 márciusáig. (Neve nem tévesztendő össze a Szmolenszk környéki Katynnal). Akkor egy nap német büntetőkülönítmény érkezett, hogy megbüntesse a falut, a partizánokkal való együttműködésért. Az utóbbi években derült ki, amit rosszul értelmezett lojalitásból – a „testvéri ukrán népre” tekintettel – évtizedekig elhallgattak: a rémtettet a velük tartó ukrán nacionál-fasiszta félkatonai alakulatok hajtották végre. Akik beterelték a másfél száz lelkes kis falu lakosait a kolhoz csűrjébe, rájuk zárták annak ajtait, majd felgyújtották az építményt. (A rémtettet 2014 augusztusában, az általuk rövid időre elfoglalt, Donyeck környéki Novoszvetlovka faluban tervezték megismételni. A falu lakosait a templomba terelték, rájuk zárták kapuit. És már rájuk akarták gyújtani a templomot, amikor – a készülő rémtettről értesülve – a donyecki népfelkelők egy villámgyors hadmozdulattal kiverték őket a településről.)
Az ukrán fasiszták, úgy látszik, imádnak embereket élve elégetni. Nemrég volt öt éve, hogy egy elhagyott éjszakai mezőn hóhérai keresztre feszítettek egy foglyul ejtett donyecki harcost, majd elevenen elégették (amit mobilon föl is vettek videóra).
2014. február 20-án, Korszuny-Sevcsenkónál, az országúton feltartóztatták Kijevből hazafelé tartó krími tüntetők autóbuszait. Az utasokat leöntötték benzinnel, és csak egy másik – szintén szélsőséges, de maradék emberségüket azért még őrző csoport akadályozta meg, hogy FÉLEZER EMBERT ÉLVE ELÉGESSENEK.
Aztán a Krím hazatért. A Donbassz két korábbi megyéje – Donyeck és Luganszk – előbb csak szuverenitását kiáltotta ki,) megtagadva az engedelmességet a törvénytelen, puccsista kijevi rezsimnek. Amelyik ezért (Joe Biden amerikai alelnök személyesen kiadott parancsára hadsereget küldött rájuk. Az általános támadás beindításának kitűzött dátuma… igen, ugyanaz: 2014. május 2.
Kijev példát statuált (helyesebben: akart statuálni) – Ogyesszában. Ez vár a Donbassz makacsul ellenálló lakosaira is.
Ogyessza, ez az ízig-vérig soknemzetiségű, mégis oroszságához ragaszkodó város sokáig a tiltakozó mozgalmak élvonalában haladt. Aztán a mozgalom ott is leszálló ágba került. Talán ezt használták ki, akik áldozatként kiszemelték.
A tiltakozó, ellenállási mozgalom utóvédharcot vívott. A szakszervezetek megyei tanácsának székháza előtti Kulikovó pólje téren sátoroztak. A tér neve az orosz történelem egyik nagy mozzanatára emlékezett: 1380-ban Dmitrij Donszkoj orosz csapatai megütköztek az orosz földeket akkor már másfél százada sanyargató mongol-tatár hódítók, az Arany Horda csapataival. Az óriási öldöklés afféle döntetlenre hozta ki a csatát – ám ez felért egy orosz győzelemmel: a hódítók akkor először nem tudták legyőzni az oroszokat.
A békés utóvéd tehát ott sátorozott a téren. Egyebek mellett gyűjtötték az aláírásokat az Ukrajna föderális átalakításáról, az orosznak államnyelvként történő újra elismeréséről tartandó népszavazás kiírására. Nem sejtve, hogy sorsukról, végzetükről akkor már másutt, mások döntöttek.
A terv Igor Kolomojszkij, a tömeggyilkos oligarchának, a Jobb Szektor egyik megalapítójának az agyából pattant ki. Aki korábban, a gondjaira bízott Dnyepropetrovszk megyében már vérbe fojtotta a tiltakozó mozgalmat. Kifundálta tehát ezt is, meg is finanszírozta a végrehajtást. (Az utóbb derült ki: az általános rettenetet, megrendülést, a kialakult zűrzavart kihasználva elmozdította a város éléről az egyébként a junta által kinevezett vezetőt, a maga emberét ültette a helyébe. Aki aztán segített neki megszerezni az ogyesszai kikötőt.) Kolomojszkij volt az, aki – még a kijevi bábkormányt is megkerülve, külön megállapodva Victoria Nuland amerikai külügyminiszter-helyettes asszonnyal – az amerikaiak kezére játszotta át az ogyesszai hadikikötőt. Amely a nem túl távoli Ocsakov városban létesítendő logisztikai-kiképző központtal együtt az Egyesült Államok új támaszpontjává válik a Fekete-tenger északnyugati szegletében (részben kárpótolva az “elveszett” szevasztopoli haditengerészeti támaszpontot).
Készült a terv, a forgatókönyv. Irányítására már egy héttel korábban a városba érkezett Andrej Parubij, a nemzetbiztonsági kabinet titkára. Utóbb ezt a hóhért a parlament elnökévé választották. Megválasztása után Zelenszkij megígérte, hogy bíróság elé állítják. Állították, persze, éppen úgy, mint mindazokat, akik esetében a botcsinálta elnök ezt megígérte. Vagyis, sehogy.
Parubij Ogyesszában éppen egy rovottmúltú gyilkossal beszélget. Aki pár nappal később pisztolyával a szakszervezeti székház felé lőtt
És beindult a forgatókönyv. Előző nap – kihasználva a hosszú ünnepi hétvégét – az áldozatok leendő gyilkosai beszivárogtak a szakszervezeti székházba, és ott megbújtak a felső emeleteken. Vártak a sorukra.
Aznapra a helyi csapattal való mérkőzésre érkezett a harkovi labdarúgócsapat. Ultráival együtt. Találkozóikon olyasmi szokott történni, ami nálunk (hajdan, legalábbis) a Fradi-Újpest meccseken. Jó alkalom, hogy a két csapat ultrái összecsapjanak, a szokásos bunyókon. Most is mozgósították a helyi ultrákat. De más célokból.
A meccs megvolt, a harkoviak elmentek (talán szóltak nekik: bocs, srácok, de ma más dolgunk lesz). A helyi ultrák (és a hozzájuk csapódók) nem mentek haza, hanem megindultak a városközpont felé. KÖZBEN KÉT FEGYVERES PROVOKÁCIÓ: VALAKIK KÖZÉBÜK LŐTTEK (jól jöttek a kijevi tapasztalatok, két és fél hónappal korábbról). Először – majd később megint. Több halott. A feldühödött náci csőcselék között kiadták a jelszót: irány a Kulikovó pólje! Háromezer, emberi mivoltából kivetkezett, FÖLFEGYVERZETT náci pogromlovag rontott a békés tüntetőkre. A megriadt emberek a mögöttük lévő szakszervezeti székházba menekültek. A számítás tehát bejött.
Alighogy a riadt emberek belülről bezárták a kapukat, a felső emeletekről előrontottak gyilkosaik. És nem volt menekvés: az emberi mivoltából kivetkőzött martalóchad ütötte, vágta szúrta, LŐTTE őket. Az épületet körbevevő őrjöngők hada Molotov-koktélokat hajigált befelé, úgyhogy az épület belülről is kigyulladt. Azok sem jártak jobban, akik az ablakok párkányaira menekültek az elszabadult pokol elől: egy idő után nem tudták tartani magukat, lezuhantak a mélybe. (Másokat pedig a támadók dobtak-löktek ki az ablakon.) Ahol a rájuk leső tömeg várta őket, félig, vagy egészen holtra verve a zuhanástól amúgy is súlyosan sebesült embereket. Keveseknek volt olyan szerencséjük, hogy emberi mivoltukat megőrző emberekkel hozta össze őket a sors, akik próbálták menteni őket.
Hivatalos (ukrán belügyi) adatok szerint 48 ember esett az öldöklés áldozatául. Akik ott voltak, átélték mindezt, ennél sokkal több áldozatról beszéltek. A 48 ember tetemét valószínűleg csak a főlépcsőházból gyűjtötték össze. Szakértők szerint a megégetteknek látszó emberekkel nem tűz, hanem valami gyújtófolyadék-szerűség okozta a torzulást. A gyilkosok így akarták megakadályozni az azonosítási eljárást. Ezt mutatja, hogy miközben az arcuk a felismerhetetlenségig összeégett, testük más részei, ruházatuk szinte sértetlenül megmaradt. Egyesek szerint néhány áldozat még élt, amikor a nyilván pokolian égető, maró folyadékot rá öntötték.
Az öldöklés azonban a melléklépcsőházakban, a folyosókon, a pincében – sőt, nagyon gyakran a dolgozószobákban folytatódott. Sokan menekültek oda – vesztükre. Támadóik ugyanis baltákkal rájuk törték az ajtót, és a kis helyen összepréselődött emberek már nem tudtak elmenekülni gyilkosaik fejszecsapásai elől. Másokkal a földszinten valami ismeretlen eredetű gáz végzett: sokan, a közeli menekülésben bízva szaladtak a kijárat felé, amikor a titokzatos gáztól megfulladtak.
Egy szó, mint száz: az események elszenvedői 116 halottról beszélnek, de szóba került már közel 300-as szám is. A legfiatalabb közülük a 18 éves középiskolás, komszomolista és ifjúkommunista Vagyim Papura volt. Az okos fiút, aki repülőgép technikusnak készült, tanárai, diáktársai szerették. Édesanyjának egyetlen gyermeke volt.
Aztán történtek furcsaságok is. A rendőrség számára váratlanul összetartást rendeltek el, mindenféle látható és érthető ok nélkül– amiből lényegében szobafogság lett: még a mobiljukat is elvették. Így intézkedni sem tudtak – vagy nem is tudták, hogy mi folyik a városban. A tűzoltóságnak miért, miért nem, háromnegyed órába telt, hogy eljussanak a már égő székházhoz – noha a tűzoltó laktanya mindössze 600 méterre volt. Megmaradt az a drámai hangfelvétel, amelyen kétségbeesett emberek – nyilván hozzátartozók – ostromolják hívásaikkal a szemtelenül, pimaszul, mindenkit magáról lerázó diszpécser hölgyeményt. Aki nem is intézkedett. Végül maguk a tűzoltók léptek akcióba – amikor már messziről látni lehetett a székházban keletkezett tüzet. A kivonuló tűzoltókat, mentősöket a támadók vagy nem engedték az épülethez, vagy akadályozták munkájukban. Az egyik tűzoltót, aki fölmászott a tetőre a tüzet oltani, lelökték onnan. Szörnyet halt.
Ám ahogy mindmáig senkit sem vontak felelősségre a gyilkosok közül (néhányukkal aztán a kezdetben még működő földalatti ellenállás végzett), úgy még aznap éjjel megindult a hajtóvadászat a túlélők után. Súlyosan sebesült embereket nem ritkán a kórházból vittek el. Ártatlan emberek ültek olykor négy-öt évig is, állandóan meghosszabbítgatott, előzetes letartóztatásban – anélkül, hogy bármiféle vádat képesek lettek volna ellenük összekalapálni. Volt, hogy a bíróság már szabadon engedte volna az igazságtalanul megvádolt embert, de a tárgyalótermet megszálló szélsőségesek megakadályozták. Olyan is volt, aki – alighogy boldogan kilépett a bíróság épületéből, ismeretlenek rögtön elkapták, és ismeretlen helyre (általában valamilyen titkos börtönbe) vitték. A letartóztatottakat kegyetlenül kínozták, a borzalmas börtönállapotoktól sokan amúgy is megbetegedtek – egy letartóztatott bele is halt, többek életéért pedig már aggódni kellett. Egy letartóztatott asszonynak ama földszinti, orvosinak nevezett szobában kellett szülnie, mely földszinten a tébécés foglyokat tartották.
Az Ukrajna, a Donbassz, illetve Oroszország közötti fogolycseréknek köszönhetően, az utóbbi időben számos, 2014 óta ártatlanul szenvedő fogoly végre szabadlábra kerülhetett. Az igazságtétel továbbra is várat magára.
Ukrajna az Európai Unió társult tagja. Az aláírt szerződés olyan pontokat is tartalmazott, amelyben a társult tag kötelezi magát „az európai értékek és normák” betartására. Az Európai Uniónak éppen ideje lenne meghallgatásokat tartania, például, a társult tagok (jelesül: Ukrajna) emberi jogi helyzetéről. És bőven lennének feladatai azoknak, aki rajtunk lovagolnak szüntelen.
2014. május 2. vérvörös elválasztó vonal Ukrajna történetében. Sokak szemében aznap vesztette el legitimitását, mint állam. Orosz lakosainak szemében megszűnt hazájuknak lenni. Rengeteg ember – a Donbasszból, Oroszországból, de még a „távol külföldről” is az ogyesszai rémtett hatására döntött úgy: fegyvert fog a Donbassz népének szabadságáért, függetlenségéért.
Képek az „Ogyesszai Hatinyról”:
https://rg.ru/photos/9c/26/9c26b677.html
Csikós Sándor