Kelet-Ukrajna témája szép csendben eltűnt a híroldalakról. Mindenkit a járvány miatti karantén, az olajárak, Szíria és a világ más részei foglalkoztatnak. Ám, ezzel együtt is, a Donbassz továbbra is felfogja az ukrán hadsereg csapásait. Továbbra is próbál túlélni. Továbbra is hisz. De miben is?
Kezembe került egy érdekes cikk, ami megfogott engem – írja Sz. Kuzmickij, e sokat szenvedett föld egy lakója:
Mi itt Donyeckben megértettük: nehéz dolgunk lesz azokkal az erőkkel, akik Kijevben ezt az államcsínyt végrehajtották. De nem akartuk, hogy nálunk is elkezdődjön ugyanaz, mint ami a Majdanon történt. Amúgy akkor, 2014 elején senki sem értette, hogy mi folyik az országban.
Egy valami világos volt. Ez az ország lefekszik ugyan a Nyugatnak, de sohasem lesz része a nyugati világnak. Világos volt: ez egy olyan becsapás volt, amivel a neonácik, hatalomra kerülésük érdekében, éltek. A neonácikat viszont olyan szervezetek használják föl, akik igyekeznek új lehetőségekhez jutni, illetve teljes ellenőrzésük alá akarják vonni Ukrajnát. Egy szó, mint száz: mindez semmi jót nem ígért.
Joe Biden akkori amerikai alelnök 2014. április 21-én kifejezetten abból a célból érkezett Kijevbe, hogy utasítsa a habozó juntát: haladéktalanul indítsa meg az ideiglenes államfő által két héttel korábban – „Terrorellenes Művelet” (ATO) elnevezéssel – a Donbassz ellen meghirdetett katonai büntető hadjáratot. Képünkön az amerikai alelnök az ukrán parlament elnöki tanácskozó termében, az asztalfőn – az ukrán elnökök számára fönntartott székben ülve –hirdette ki parancsát. A Donbasszal való katonai leszámolást megparancsoló amerikai ma az elnökválasztások egyik esélyesnek számító jelöltje.
A Donbassz számára első jelzésül szolgált a Krím újraegyesülése Oroszországgal. Akkor elhatároztuk, hogy ezt az utat követjük mi is.
Россия. Москва. 18 марта. Премьер-министр Крыма Сергей Аксенов, председатель Верховного Совета Крыма Владимир Константинов, президент России Владимир Путин и глава Севастополя Алексей Чалый (слева направо) после подписания межгосударственного договора о принятии Республики Крым и города с особым статусом Севастополя в Российскую Федерацию. Фото ИТАР-ТАСС/ Михаил Метцель
Második jelzésül szolgáltak a május 2-i ogyesszai események. És akkor végérvényesen világossá lett, hogy az az ország, amelyben eddig éltünk, nincs többé. És nem is lesz többé sohasem. Akkor itt mi, Donyeckben megértettük: a mi útjaink ezzel az új országgal elválnak.
A Krím követendő példává lett számunkra. És noha a Donbasszban nem volt Fekete-tengeri flotta, nem volt itt szevasztopoli katonai támaszpont sem, az emberek remélték, hogy Moszkva a segítségünkre lesz. Hiszen mi semmiben sem különbözünk a Krímtől. Mi, akárcsak a krímiek, egész életünkben Oroszországhoz húztunk.
A Donbassz, akárcsak a Krím népszavazást tartott. Ahol a szavazók elsöprő többsége arra szavazott, hogy mostantól Ukrajnától különválva élünk majd. (1) Méghozzá úgy, hogy – ellentétben a Krímmel – népszavazásunk biztonságban történő lefolytatásáról magunk gondoskodtunk, anélkül, hogy bármiféle támogatást kaptunk volna Oroszországtól.
De mit mondott Lenin – mi a jelentősége a Donbassznak Szovjet-Oroszország számára:
„A Donbassz nem egy véletlenszerű vidék. Ez egy olyan vidék, amely nélkül a szocializmus építése nem lesz egyéb egyszerű jókívánságnál.”
Ezek a szavak ma is olvashatók azon a sztélén, amely Iljicsnek a Donyeck főterén álló emlékműve mellett áll. Úgy tűnik, Lenin tisztában volt vele, hogy semmire sem jut ezek nélkül az emberek és vállalatok nélkül. Elmondta hát veretes szavait – majd hamarosan át is adta ezeket a földeket Ukrajnának. Most viszont alighanem itt az ideje annak, hogy a Donbassz hazatérjen Oroszországba.
Úgy látszik, az embereket ugyanúgy magukra hagyták, mint akkor a 90-es években. Amikor a Szovjetunió volt köztársaságaiban sok orosz családból lettek túszok. Sehonnaiakká váltak, elkergették őket. Senki sem volt felkészülve rá, hogy az ország szétesik…
A donyeckiek nem tudták eltűrni az önkényt. Harcra keltek hát önmagukért, azért az orosz földért, melyért őseink vívtak meg. És e földeket szégyen lenne csak úgy a sorsukra hagyni. Nagyon gyakran van az úgy, hogy miközben teszünk valamit, Nyugat felé tekintgetünk, hogy ők vajon mit szólnak majd?
Lehet, hogy nem kéne már körbe tekintgetnünk, hanem haladnunk kéne – csak előre?…
Megjegyzések:
(1) Az orosz elnök jogi (jogászkodó) felfogása szerint a Krím joggal tartott népszavazást, mivel Ukrajnán belül (annak alkotmányában is rögzítetten) autonóm státuszt élvezett. A Donbassz népszavazása viszont jogi szempontból törvénytelen volt, mivel a régiónak semmilyen különleges státusza nem volt Ukrajnán belül. Úgymond, ezért nem ismeri el Oroszország sem a 2014. május 11-i népszavazást, és annak eredményét.
E logikai gondolatmenet számos kérdést vet föl. Csak néhány ezek közül:
– Ezek szerint egyetlen olyan, belső gyarmatként tengődő népnek sincs joga a függetlenségéről népszavazást tartani, mely olyannyira jogfosztott, hogy nem adnak neki semmiféle jogi státuszt.
– Tehet-e arról a Donbassz, hogy 1994-95-ben – a kibontakozó népmozgalom dacára – nem adták meg neki az autonómia-státuszt, sőt üldözték azokat, akik e mozgalom élén álltak? Ezek szerint, ha egy nép harca egyszer elbukik, akkor már soha többé nem élhet önrendelkezési jogával? Illetve, ha elbukott egyszer az ilyen mozgalma, önrendelkezési joga sem lehet soha, míg világ a világ?
– Miért van akkor az, hogy az orosz elnök szerint jogi szempontból „csont nélküli” krími népszavazást sem ismeri el a világ?