(1) Ukrajna nyugati határa 1940-ig a Dnyeszternél húzódott. A folyó balparti, részben moldovánok lakta részén 1924-ben (Ukrajna keretében) létrehoztak egy moldáv autonóm szovjetköztársaságot. 1940-ben a Szovjetunió visszaszerezte az 1918-ban Románia által tőle elfoglalt és annektált Besszarábiát (a Dnyeszter jobb partján), ahol létrejött a Moldáv Szovjetköztársaság. Ehhez csatolták a moldáv autonóm köztársaság területét. Területi veszteségéért Ukrajnát az addig Besszarábiához tartozó Észak-Bukovinával (Csernovci – Csernyivci megye), és a jelentős részben a törökökkel rokon gagauzok, illetve bolgárok lakta Dél-Besszarábiával kárpótolták (ami Ogyessza megyéhez került).
1989-ben Kisinyovban román tudatú, nacionalisták jutottak hatalomra (formailag a Szovjetunió még létezett!), akik napirendre tűzték Moldávia visszatérítését Románia kebelébe. A Dnyeszter bal partján lévő, zömben szlávok lakta terület lakossága (amelynek keserves tapasztalatai voltak az 1941 és 1944 közötti román megszállásról) hallani sem akart erről. Ezért kikiáltották előbb a Dnyeszter-melléki Szovjetköztársaságot, majd a Szovjetunió felbomlása után önálló államot hoztak létre, Dnyeszter-melléki Köztársaság (PMR) néven. 1992 nyarán a kisinyovi román-nacionalista vezetés katonai-rendőri akciót indított, hogy erőszakkal visszaterelje a szakadár területet saját fennhatósága alá. A mindkét részről több mint 800 halottal járó akció azonban hamar véres kudarcba fulladt: a támadás visszaverésében segítettek a területen állomásozó orosz békefenntartók, illetve az ottani orosz fegyverraktárak őrzésére kirendelt 14. hadsereg egységei. A PMR lakossága két népszavazáson is (1996, 2006), közel 100 százalékkal az Oroszországhoz való csatlakozásra szavazott – ám Oroszország nem lépett. (Ennek egyik oka, kétségtelenül, hogy a terület messze Oroszország határain kívül esik, afféle második kalinyingrádi enkláve jönne létre. Oroszország a Nagy-Novorosszija projekt keretében tudna közvetlen érintkezést teremteni a PMR-rel. Egyszersmind akkor kijutna – 1991 után újra – az immár NATO-tag Románia határaira.)
Sötét rózsaszínnel Nagy-Novorosszija területe. Délnyugati sarkában, halványabb rózsaszínnel egy apróbb terület, a Dnyeszter-melléki Köztársaság (PMR)
A moldávok – ellentétben a nyelvrokon románokkal – békés, türelmes, másokkal jól megférő nép, akik számára természetes sok nemzetiség együttélése. A Dnyeszter-mellék lakosságának több mint egyharmada moldáv, a többiek: ukránok és oroszok. (Arról nincs hír, hogy az ottani ukránok valamennyire is jelentős számban és mértékben támogatnák a kijevi nacionál-fasiszta rezsimet.)
(2) A jelek szerint megindult a Nyugat döntőnek szánt rohama Oroszország ellen. Ennek része, hogy elérjék Oroszország elszigetelését, kizárását a nemzetek közösségéből. Aminek megtörténte a középkori egyházi átokhoz lenne hasonlítható: a páriává lett, kitagadott országgal ezek után gyakorlatilag bármit, büntetlenül meg lehet tenni.
A kitagadásnak, jelen pillanatban, az első – a kíméletlen, irgalmatlan lélektani háború – szakaszánál tartunk: az Oroszország elleni ilyen-olyan bojkottoknál, az ország kizárásánál mindenféle nemzetközi kulturális és sporteseményekről. Ám beindult a második – a politikai szakasz – is. Ennek része volt a maláj légitársaság utasszállítójának lelövése a Donbassz fölött 2014 júliusában. Része volt az ukrán légitársaság gépének lelövése Teherán közelében. És megjelentek olyan vádak is, hogy a 2014. február 20-i, mintegy száz halálos áldozatot követelő véres kijevi sortűz mögött is az orosz titkosszolgálat áll. (Már ezzel megvádolt, elítélt, és szabadságvesztésüket töltő ukrán készenléti rendőröket is, ennek érdekében, újra elővettek). A két utóbbi esetben a nyugati-ukrán közös provokáció megbukott. (Irán, némi habozás után, egyértelművé tette, hogy az ukrán utasszállítót ők lőtték le. Az öt kijevi rendőr pedig fogolycserével szabadult – igaz, közülük hárman, miért, miért nem, visszatértek Ukrajnába.)
Hollandia, még tavaly június elején, bejelentette: Hágában március elejétől pert indít a maláj gép lelövésének ügyében. E per az utolsó mentsvára azoknak, akik e háborús bűntettet megszervezték: Hollandia, és többi nyugati tettestársa azt várja, hogy e perben majd „kiderül az igazság” – vagyis hogy Oroszország lőtte le a gépet. Jókora időt hagytak maguknak: június végén már el is rabolták otthonából és Kijevbe hurcolták azt a donyecki nyugalmazott légvédelmi tüzérezredest, akiről úgy tudták, hogy 2014-ben a maláj gép lezuhanásának színhelyéhez közeli városka légvédelmi parancsnoka volt (rosszul tudták: csak három hónappal a maláj gép lelövése után lett az).
És akiről feltételezték, hogy köze volt az orosz „Buk” rakétának a helyszínre szállításához, netán még maga is kivette részét az utasszállító lelövéséből. Vlagyimir Cemah ezredesnek szánták a koronatanú szerepét, akiből a per kezdetéig hátra lévő több mint nyolc hónap alatt majd csak kihúzzák a szükséges „tanúvallomást”. (Utóbb az áldozat elmondta: már el is kezdték injekciózni tudatmódosító szerekkel.) Ám nem volt szerencséjük: kifejezett orosz követelésre szeptember elején kénytelenek voltak szabadon engedni áldozatukat.
Egy apró érdekesség. Cemahot június 27-én délelőtt rabolták el. Miközben a frontvonalon átvonszolták ukrán területre a magatehetetlenné tett embert, az előre megbeszéltek szerint, az ukrán tüzérség tüzet zúdított a néphadsereg környező állásaira, hogy ne legyen módjuk figyelni, amint egy embert éppen elhurcolnak hazájából. Ahogy átértek a frontvonalon, ment a telefon az SZBU (Ukrán Biztonsági Szolgálat) központjába: a parancs végrehajtva, a madárka kalitkában van. (Az SZBU pedig nyilván jelentette a holland titkosszolgálatnak, amelytől az idős tiszt elfogására az utasítást kapták.) Másnap, június 28-án, az oszakai G-20 csúcstalálkozón a holland miniszterelnök váratlanul négyszemközti, bizalmasan kezelendő találkozót kért Putyintól, kifejezetten a maláj gép ügyével kapcsolatban. Meglehetősen szokatlan kérés. Ám az összefüggések ismeretében nem nehéz kitalálni, hogy a hollandus ott gondolta „megfogni” a beste oroszát. Nem sejtette, a kis csacsi, hogy a „csont nélküli” terített durchmars lapjai mind Putyin kezében vannak, aki egy pillanatra felmutatta őket elbizakodott vendégének. Hogy ezután mennyire halálsápadtan, remegő inakkal tántorgott el a hollandus a találkozóról, azt nem tudhatjuk. Csak azt tudhatjuk, hogy bizonyos, addig megrekedt ügyek hirtelen felpörögtek, más irányt vettek – és még a főnyeremény koronatanút is kénytelenek voltak kiengedni a markukból.
Az ember ezek után azt gondolhatta volna, hogy észhez térnek, és szép csöndben hagyják feledésbe merülni a hágai koncepciós pert. Hogy nem ez történt, az azt mutatja: igen befolyásos erők kapaszkodnak foggal-körömmel ebbe a perbe. Melytől politikai továbbélésük függ. Mert ha nem mondják ki Oroszország vétkét – kínozzanak meg, tömjenek tele akárhány embert is kábítószerekkel ennek érdekében –, akkor nekik végük. És esetleg nemcsak az derül ki, hogy háborús bűntettet – egy polgári repülőgép lelövését – követték el, de egy, ízig-vérig az állami terrorizmus fogalmával körülírható bűncselekmény is: egy tekintélyes külföldi államfő meggyilkolására szőtt nemzetközi összeesküvés is. Az évek során, időről időre felbukkant a verzió: a maláj utasszállítót véletlenül, a Latin-Amerikából hazafelé tartó orosz államfő gépével összetévesztve lőtték le. Ezt a verziót orosz részről is cáfolják – lepisszegik – de tény, hogy Putyin elnöknek nagy bűne lehetett: ezen az utazásán állapodott meg, ugyanis, Maduro törvényes venezuelai elnökkel arról, hogy orosz támaszpont létesül a latin-amerikai országban. (Madurót, mint tudjuk, először tüntetés-sorozattal igyekeztek megbuktatni. Majd hogy nem sikerült, nemrégiben próbálták megismételni a hat évtizeddel ezelőttieket, a kubai Disznó-öbölben történt partraszállási kísérletet. Ám ez is, ahogy az is, csúfos kudarcot vallott, a terrorista zsoldosokat most is elfogták.)
Hollandia nemrégiben bejelentette: a vádnak immár 12 tanúja van. Elzárkózik, ellenben, nevek közlésétől, így az sem ismeretes, hogy miként, honnan kerültek, nyilván az ukrán hatóságok, fogságába. A holland hatóságok, egyidejűleg a per bejelentésével, nemzetközi körözést adtak ki négy személy – három orosz és egy ukrán állampolgár ellen. Érdekesség, hogy Sztrelkovon kívül a három másik személy a Donyecki Népköztársaság (DNR) katonai hírszerzésénél (GRU) dolgozott – Szergej Dubinszkij, a másodrendű vádlott egyenesen a szervezet főnöke volt (ő és a másik orosz, Pulatov otthon is a GRU-nál dolgozott).
Első helyen van Igor Girkin (Sztrelkov), 2014-ben a Donbassz népfelkelőinek parancsnoka, Szlavjanszk város védelmének irányítója. (Ide tartozik, hogy az említett Vlagyimir Cemah nemcsak a maláj gép lezuhanásának színhelyéhez közeli Sznyezsnoje – de korábban az ukrán hadsereg által ostromolt Szlavjanszk város légvédelmének is volt a parancsnoka, közeli harcostársa a város védelmét irányító Igor Sztrelkovnak is.
Így vallatása közben nyilván Sztrelkovra nézve kompromittáló adatokat is igyekeztek volna kiszedni belőle – illetve az említettek szerint kényszerítve őt arra, hogy ellene valljon.)
Egy minapi hír szerint Donyeckben őrizetbe vették a Hollandia által körözött négy személy közül az ukrán állampolgárt, Leonyid Harcsenkót.
Az egyik hír szerint köztörvényes bűntettel vádolják – egy másik forrás szerint azonban a DNR (Donyecki Népköztársaság) elhárításának tudomására jutott: az ukrán titkosszolgálat a Donyeckben élő Harcsenkó elrablására készül. Ezért védőőrizetbe helyezték. (Hollandia azt állítja, hogy nincs erről hírük. Ez a cáfolat azonban akár meg is erősítheti a készülőben volt újabb közös emberrablás tényét: a gyakorlat nem ritkán azt mutatja, hogy amit cáfolnak, az valójában igaz, megtörtént. És hogyha Harcsenkót csakugyan valami bűntett miatt vették volna őrizetbe, akkor a hollandusok nem lapítanának, hanem diadalittasan kürtölnék világgá, hogy lám-lám!) A holland és ukrán titkosszolgálat által ismét közösen kiszemelt áldozat viszont „királyi vad” lehetett volna a Hágában elkezdett koncepciós perben. (Ahol továbbra is bajok vannak a vád képviselőinek „bizonyítékai” körül. Hogy Oroszországot el lehessen ítélni, és ENNEK NYOMÁN KI LEHESSEN ÁTKOZNI a nemzetközi közösségből, ahhoz valakit kézre kell keríteni, kínzásokkal, kábítószeres injekciókkal pedig a megfelelő „tanúvallomás” megtételére kényszeríteni. Gondoltam is: valakit biztosan megint el akarnak majd rabolni. Csak arra voltam kíváncsi, hogy kit. És lőn! Pedig eddig azt hittem, hogy az ukrán Harcsenkó is biztonságban, Moszkvában van.)
Nos, hát ez az a Hollandia – Judith Sargentini és utódának hazája – amely élen jár a Magyarország elleni boszorkányüldözésben. Mely ország nem habozott bevetni az állami szintre emelt kalózkodás, útonállás, banditizmus – és terrorizmus – eszköztárát, csakhogy ártatlanok szenvedései, élete árán mentse azt az erősen vegytisztításra szoruló irháját.
Mely ország – és általában a Nyugat – fényévekre van a valódi emberi jogoknak attól a tiszteletben tartásától, attól a makulátlan erkölcsiségtől és tisztaságtól, melynek alapján jogot formálhatnának arra, hogy más országok ügyeiben ítélkezzenek, fölöttük pálcát törhessenek – de akárcsak még a nevüket is a szájukra vegyék, Brüsszelben és Strasbourgban. Majd ha magukba szálltak, bűnbánatot tanúsítottak, ha a makulátlan jogi és erkölcsi feddhetetlenség megvalósul náluk is, és – pláne – kegyeltjeiknél is. No és ha megtörtént az Európai Parlamentnek legalább az első meghallgatása az Unió társult államában, Ukrajnában – de akár a Baltikum náci-apartheid rendszerű uniós tagjainál uralkodó emberi jogi helyzetről – nos, akkor majd terítékre kerülhetnek Magyarország és más, nemszeretem országok belügyei is. De addig coki!
Csikós Sándor