Az ukrajnai Euromajdan, az országban végbement államcsíny és hatalomátvétel után az ország délkeleti részének lakói nem akartak egy ilyen országban maradni, és ellenállásba kezdtek az új rezsimmel szemben. A Krím, mint ismeretes, Oroszország része lett. A Donbassznak azonban, egy sor oknál fogva, ez nem sikerült. Legalábbis egyelőre.
(Pogrebinszkij)
Ha a Krím esetében minden világos is, a Donbassz esete rengeteg kérdést vet föl. Ezek egy részét Mihail Pogrebinszkij ukrán politológus válaszolta meg.
1. Mihail Boriszovics egyetlen olyan okot sem lát, ami miatt az el nem ismert köztársaságok lakosai vissza akarnának térni Ukrajna fennhatósága alá. Először: a kijevi uralkodó elit nem tudja túltenni magát az európai és amerikai befolyáson. Ami nem teszi lehetővé, hogy – a békesség helyreállítása érdekében – végrehajtsák a „Minszki Megállapodásokat”. A Nyugatnak nagyon is megfelel ez a korlátozott intenzitású konfliktus, ami igazolja az Oroszország elleni szankciókat. (1) Másodszor: van egy aktív, radikális kisebbség, amelyik nem fogja megengedni, hogy a béke megteremtése érdekében akár a legkisebb engedményt is tegyék. Ezért a harci cselekmények, amelyek során emberek vesztik életüket, tovább folytatódnak majd. Egyelőre tehát szó sem lehet a szembenálló felek bármiféle szétválasztásáról. Harmadszor: mostanra Vlagyimir Zelenszkij ukrán elnöknek semmilyen ráhatása nincs a helyzetre. Ráadásul kijelentette, hogy a „Minszki Megállapodásokra” kizárólag az Oroszországgal szembeni szankciók fenntartása miatt van szükség.
2. Az elszalasztott idő miatt Mihail Pogrebinszkij a Donbassz esetében semmilyen krími forgatókönyvet sem lát már lehetségesnek. Korábban a politológus kijelentette, hogy megannyi baj és nehézség dacára ő Ukrajna honpolgára, és azt szeretné, ha a két népköztársaság megmaradna országán belül.
3. A politológus úgy véli, hogy a legközelebbi jövőben a Donbassz számára legvalószínűbb változat – a Dnyeszter-mellékhez hasonlóan – a befagyott konfliktus. Ehhez elengedhetetlen a szembenálló csapatok szétválasztása, illetve hogy a köztársaságoknak legalább valamennyi önállóságot adjanak.
Szerintem azonban létezik egy másik forgatókönyv is. Abból kiindulva, hogy Oroszországnak az Ukrajnával közös határa mentén nincs szüksége egy örökös konfliktusra, a két népköztársaságot el fogják ismerni. Akik ez után meg fogják teremteni a maguk szuverenitását a konfliktus előtti megyehatárok között. (2) Aztán majd, ahogy mondani szokták, az idő majd mindent megold. Csak éppen a mostani Ukrajnára igencsak keserves jövő vár…
Megjegyzések:
(1) Már sokan megírták, hogy ezek a szankciók nem arról szólnak, mint amiről látszólag. A szankciók olyan, gazdaságon kívüli módszerek, amelyekkel a versenytársat igyekeznek háttérbe, illetve a versenyből kiszorítani. Vagyis ha nem lenne a Krím, a Donbassz, a minszki szerződések állítólagos megsértése a szerződés betartását csupán ellenőrizni hivatott garantáló, Oroszország részéről, akkor százával találnának más ürügyeket. Ékesszóló példája volt ennek az az eset, amikor egy reggel az orosz diplomácia – saját maga számára eléggé hátrányos, igen jelentős – újabb kompromisszumos javaslattal állt elő. Ám, mintha mi sem történt volna, még aznap délután az amerikai külügyminisztérium újabb szankciókat jelentett be. Az indok: Oroszország semmit sem tesz a békés rendezés érdekében.
Olyan ez az egész, mint Aesopus meséjében a farkasról és a bárányról. A farkasnak fájt a foga a báránykára. Kereste ezért az ürügyet, hogy beleköthessen. Végül meg is találta: amikor együtt ittak a pataknál, a bárányka lefetyelése, úgymond, felzavarta neki a vizet. Ennek során nem zavarta az a tény, hogy a bárányka lejjebb állt a patak folyása mentén, így nem is zavarhatta neki a vizet. De az ürügy megvolt, kellően fölgerjesztette saját magát, nekiment az ártatlannak, és fölfalta.
(2) A 2014. május 11-i függetlenségi népszavazást még Donyeck és Luganszk megye teljes területén írták ki. Időközben a náci rezsim martalócai megszállták már a két megye együttes területének több mint kétharmadát. A mostani állás szerint az elfoglalt területek, települések lakossága hiába szavazott a függetlenségre, hiába vállalta a szörnyű áldozatokat (Donyeck, Gorlovka és elővárosaik, Dokucsajevszk, Kominternovó és Szahanka szörnyű ágyúzását előbb Szlavjanszk és Kramatorszk városán, az előbbi Szemjonovka nevű elővárosán próbálták ki (itt, a világon hosszú idő után először, vetettek be polgári lakosok ellen is foszforbombát, ami csontig égeti az áldozat bőrét és húsát.)
A Donbassz különleges státusza – az orosz diplomáciának az e kérdésben tanúsított teljes passzivitása mellett – így ezekre a területekre nem fog kiterjedni. Ahogy azokra az un. „szürke zónákra” (fegyvermentes övezetekre) és lakosságukra sem, amelyeket – miért, miért nem – mindig a felszabadult, a népi erők kezén lévő területekből csipegetett le a szürke zónák atyja, Lavrov csodaminiszter – valamiért soha, egy talpalatnyi földet sem vonva ki az ukrán hadsereg ellenőrzése alól. E „szürke zónákat” az ukrán hadsereg mostanra szinte mind megszállta, lakóira újra rázuhant a náci junta rémuralma – ami elől pedig a függetlenségi népszavazásba menekültek. (Ugyanez érvényes a Donbassz minden, az ukrán hadsereg által mostanáig elfoglalt részére is.)
Mindenesetre a két népköztársaság vezetése célul tűzte ki a két korábbi megye egész területének felszabadítását, határaiknak a 2014 előtti állapot szerinti visszaállítását.