Nem helyes, hogy egyesek – önnön píárjuk kedvéért, ehhez az Oroszországgal való újraegyesülés témáját használva föl – a Donbasszt ámítják, mivel Moszkva nem kívánja látni ezt a régiót a saját keretei között. Ezt Oleg Carjov, Novorosszija parlamentjének (1) volt elnöke jelentette ki.
Hamisak azok a politikusok, akik az egységes népről, a Donbassz és Oroszország hamarosan bekövetkező újraegyesüléséről nyilatkozgatnak. Minthogy ezt a Kremlben másként gondolják – jegyezte meg a politikus.
„Kozak egy egységes álláspontot fogalmazott meg. Valójában az Orosz Föderáció vezetésében pillanatnyilag senki sem számol a Donbassz esetleges visszacsatolásával. Felhasználva ezt az alkalmat, felkérem minden elvbarátomat, hogy ne tegyenek ilyen nyilatkozatokat pusztán az olcsó népszerűség kedvéért. Tudjuk mindannyian, hogy ilyen döntés nem lesz. A Donbassz bőséggel megszenvedett embereit nem helyes hamis reményekkel hitegetni” – mondta Carjov.
Dmitrij Peszkov, az orosz elnök szóvivője a maga részéről hangsúlyozta, hogy a Kremlben semmit sem tudnak arról, hogy az LDNR-nek lennének az Oroszországgal való újraegyesüléssel kapcsolatos tervei. Arról sincs semmiféle hír, hogy „Oroszország irányában történtek volna valamiféle lépések”. (2)
„Ami az Oroszország irányában tett de-facto lépéseket illeti, én erről nem tudok semmit. Ezzel kapcsolatban nem rendelkezem semmiféle információval” – mondta.
A Donbassz kérdéseiről Ukrajnával folytatott megbeszélések főtárgyalójává kinevezett Dmitrij Kozak, az orosz elnöki hivatal vezető-helyettese, ugyancsak élesen bírálta a Donbassz és Oroszország újraegyesítéséről szóló elképzeléseket.
„Ez kizárólag az ilyesfajta kijelentések szerzőinek a véleménye. Az ily módon fölvetett kérdéseket, állami szinten még a leghalványabb megközelítésben sem hozta szóba senki” – jelentette ki.
Kollégáját támogatta Valentyina Matvijenkó (3), a Szövetségi Gyűlés (az orosz parlament felsőházának) elnöke. Aki ismét megerősítette: a „Minszki Megállapodások” keretében a Donyecki és Luganszki Népköztársaságnak (LDNR) vissza kell integrálódnia Ukrajnába (4). E megállapodásokat azt követően írták alá, hogy a néphadseregek Debalcevónál az ukrán hadseregnél kikényszerítették a békét. (5)
A Szövetségi Gyűlés képviselője szerint a régió visszatérése az ellene harcoló Ukrajna kötelékébe majd segít „békés úton” megoldani a fegyveres konfliktust.
„Ezekben a megállapodásokban föllelhetők mindazok a mechanizmusok, amelyek – ennek az Ukrajnán belüli konfliktusnak a békés megoldása érdekében – ahhoz szükségesek, hogy a DNR és az LNR visszaintegrálódhasson Ukrajnába – mondta Matvijenkó.
2014 májusában, gyakorlatilag rögtön a régiónak az Ukrajnából történő kiválását eldöntő népszavazást követően a Donyecki Népköztársaság üzenetet küldött Vlagyimir Putyinnak és Valentyina Matvijenkónak (6), amiben kérték az ország felvételét az Oroszországi Föderációba. A kérést azonban orosz részről figyelmen kívül hagyták. Ezt követően Kijev teljes értékű hadműveleteket indított – a légierő, illetve sorozatvető rakéták bevetésével –, azzal számolva, hogy a helyi lakosság tiltakozó mozgalmát rövid időn belül elfojtják.
https://vk.com/doc530552151_557967628
(2014. május 30-án Alekszandr Borodaj, a Donyecki Népköztársaság akkori miniszterelnöke, Andrej Purgin miniszterelnök-helyettes és Gyenyisz Pusilin, a parlament elnöke – a parlament három nappal korábban kelt határozata alapján – levelet írt Vlagyimir Putyin orosz elnöknek, illetve Szergej Nariskinnek, az Állami Duma (az orosz parlament alsóháza) akkori elnökének. Ebben ismertették Ukrajna nem sokkal előbb megindított agresszióját, két dolgot kértek konkrétan: 1. Oroszország küldjön békefenntartó egységeket, megvédendő a Donbassz népét a további ukrán atrocitásoktól. 2. Oroszország rendeljen el repülési tilalmat a Donbassz fölött. megelőzendő a civil lakosság elleni (további) ukrán légitámadásokat.
A parlamenti határozat az azt követő napon született, hogy előző nap – a népfelkelők által részben megszállt donyecki repülőtér visszaszerzése érdekében indított támadással egyidejűleg– az ukrán légierő gépei rakétákkal, géppuskával lőtték Donyeck civil lakosságát. Óvatos becslések szerint is legalább negyven halálos áldozatot követelt a légitámadás (e számban nincs benne az a 35, súlyosan sebesült népfelkelő, akiknek a teherautóját ukrán diverzánsok az út menti bokrokban lévő leshelyükről megtámadták, és a magatehetetlen embereket felkoncolták).
2014. május 25-én elnökválasztást tartottak Ukrajnában. Ellentétben a Donbasszban két héttel korábban megtartott mindmáig el nem ismert népszavazással – a nyugati hatalmakkal egyidejűleg – Moszkva is sietett elismerni Petró Porosenkó választási győzelmét, legitimálva ezzel a puccsista rezsimet.
Megjegyzések:
(1) Röviddel a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság kikiáltása után fölvetődött, hogy a két népköztársaság – Novorosszija néven – egyesüljön. Ezzel megindult volna a „Nagy-Novorosszija”projekt, a XVIII. századtól e néven létezett kormányzóság területének helyreállítása, immár Oroszországon belül. A valamikori Novorosszija kormányzóság (mely a nevét [Új-Oroszország] – a félreértések elkerülése végett – a kormányzóságot megalapító Nagy Katalin cárnőtől kapta. Noha ettől a névtől a mostani oroszországi oligarchatust kirázza a hideg. A mai Ukrajna központi részeit pedig Malorosszijának – Kis-Oroszországnak – nevezték, az ukrán nyelvet pedig „kisorosz tájszólásnak” minősítették).
A történelmi Novorosszija Harkovtól Ogyesszáig húzódott. Helyreállításával Ukrajna elveszítené kijáratát a Fekete- és az Azovi-tengerhez (ami azelőtt soha nem is volt neki). Amerika szedhetné a sátorfáját az Ogyessza és a tőle mintegy 200 km-re lévő Ocsakov város között megszerzett, kiépülőben lévő, az „elvesztett” Szevasztopolt némileg kárpótló haditengerészeti támaszpont-komplexumról. Közvetlen szárazföldi összeköttetés jönne létre a most földrajzilag elszigetelt Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársasággal. 1991 után először pedig Oroszország újra kijutna az időközben NATO-taggá lett Románia határaira (mely most készségesen fogadja be az Oroszországot fenyegető amerikai és NATO-támaszpontokat).
A mostani „Kis-Novorosszija” megalakulása megkezdődött. Sorra is került már az új, egyesített parlament első ülésszakára. Ekkor azonban a projekt hirtelen gellert kapott, kisiklott. Sokan ebben Igor Plotnyickij korábbi luganszki elnök aknamunkáját gyanították (bár a levegőben végig ott lebegett a gyanú, hogy a projektet valójában Moszkvából fúrták: Plotnyickij jó emberüknek számított, és alatta – úgy mondják – megindult a visszarendeződés: az ancien régime második és harmadik vonala kezdett visszaszivárogni a hatalomba. 2017-ben Plotnyickijt és környezetét, hírek szerint, hazaáruláson kapták rajta. Az új elnök az addigi állambiztonsági miniszter, Leonyid Paszecsnyik lett. Aki megválasztáskor ígéretet tett a Novorosszija projekt újraindítására. Ebből sem lett azonban semmi – a tervezett új államból végeredményben már csak a zászlaja maradt meg (vörös alapon sötétkék, fehér csíkkal övezett András-kereszt – némileg emlékeztetve az amerikai polgárháború déli, konföderációs államainak a lobogójára).
Oleg Carjov ritka bátor képviselője volt a 2014 előtti gyáva, hitvány, korrupt, jellemtelen ukrán kormánypártnak (Régiók Pártja – nagyjából az Egységes Oroszországnak felel meg). Már 2013 őszén keményen szembeszállt a hatalomra törő szélsőséges, nacionál-fasiszta erőkkel, leleplezte az amerikai nagykövetség mind nyíltabb beavatkozását a hatalmon lévő államfő megdöntése érdekében. A náci puccs győzelme után többször érték súlyos, fizikai inzultusok: nem egyszer verték véresre. Megpróbált elindulni a 2014. májusi elnökválasztáson, ám amikor már a családját is halálosan megfenyegették, kénytelen volt feladni, és a Donbasszba távozni. Ma is ott él.
(2) Dmitrij Peszkovnak francia, feleségének amerikai állampolgársága is van. Szergej Lavrov külügyminiszter lánya pedig Amerikában él (amely, mint tudjuk, Oroszország ádáz ellensége. A külügyminiszter tehát, adott esetben, „megfogható”). A megfigyelő számára Peszkov megnyilatkozásai nem ritkán tűnnek irritálóan cinikusoknak és lélekteleneknek. Ellenérzéseivel aligha van egyedül:
Putyin egy alkalommal, afféle ritka kivételként eldicsekedett: az ő gyermekei (bezzeg) mind otthon, Oroszországban élnek.
(3) Valentyina Matvijenkó az UKRAJNAI Hmelnyickij megyéből származik.
(4) Ami igaz, az igaz: a minszki megállapodás sarkalatos pontja csakugyan: a Donbassz visszatérése Ukrajnába. NEM BÉKÉS RENDEZÉS, HANEM EGY – a helyi lakosság számára immár elfogadhatatlan állapot – RESTAURÁLÁSA.
Azzal az orosz diplomácia is számot vet, hogy ez súlyos következményekkel fenyegeti a Donbassz lakosságát. Ezért próbálja azoknak elejét venni: különleges (lényegében konföderatív) státuszt követelve a Donbassz lakosságának. Ezt célozza az orosz állampolgárság és személyazonosító okmányok sietős, egyre gyorsuló ütemű kiadása is a térség lakosságának. (Miközben ukrán részről azzal fenyegetőznek, hogy az orosz állampolgárokat kipaterolják Ukrajnából.) Ez egyben bizonyítéka annak: OROSZORSZÁG EGY PILLANATIG SEM KÍVÁNTA TÁMOGATNI OROSZ HONFITÁRSAINAK NEMZETI TÖREKVÉSEIT.
A megalázó kudarcok, fájdalmas rúgások abban érték és érik Oroszországot, hogy a másik fél még ebbe az elvtelen alkuba sem megy bele: Kijev és nyugati védnökei totális győzelemre, Oroszország porig alázására törekednek. Moszkvában a jelek szerint ezt még mindig nem ismerték fel. Míg egyesek már a maga méltó helyére tették az eleve halva született minszki megállapodásokat, a vezetés meghatározó súlyú része – maga Putyin elnök is – még mindig a minszki megállapodások megmenthetőségében hisz, reménykedik, pazarolja energiáit és az egyre fogyó időt. Moszkva két dologban reménykedik töretlenül: 1. A Nyugatnak (benne az USA-nak is) elege lesz Ukrajnából; 2. Arra számít és épít, hogy tömeges népmozgalom söpri el ezt az egész garnitúrát, az újabb nagy csalódást okozó Zelenszkij bohóccal az élen.
(5) Debalcevónál nem a békét kényszerítették ki. Miután 2014 végére nyilvánvalóvá lett a szeptemberben aláírt első minszki megállapodás csődje, 2015 elején a két népköztársaság elhatározta (az utolsó nagyszabású támadó hadműveletnek bizonyult) debalcevói hadművelet megindítását.
Az ukrán hadsereg 2014 nyári offenzívája idején sikerült létrehozniuk egy afféle féregnyúlvány szerű betüremkedést, ami jókora darabon elvágta egymástól a két népköztársaságot. Területéről folyamatosan lőtték Donyecket, Gorlovkát és Jaszinovataját, ezek elővárosait. Ez a zsákszerű képződmény benyúlt közel Donyeckig, potenciális kiinduló állásul szolgálva mind egy, a Donyecket kelet felől átkaroló, mind pedig a Luganszk felé tartó un. bahmutkai országút megszerzését célzó hadművelethez. 2015. január-februárjában, véres, mindkét részről nagy áldozatokat követő csatával sikerült felszabadítani Debalcevót, Uglegorszkot, a környező településeket, likvidálva az említett „zsákot”, „katlant”.
Az ukrán hadsereg elszenvedte újabb, súlyos vereségét, és Porosenkó (aki addig és azután is megsértett minden fegyver- és tűzszünetet) ezúttal ismét maga volt kénytelen megalázkodni, és fegyverszünetet kérni. Az orosz diplomácia pedig másodszor is nagy előzékenyen mentőövet dobott az ukrán hadseregnek, a rezsimnek, személy szerint pedig Porosenkónak. (Dacára annak, hogy első rémülete múltával Porosenkó nem is titkolta: az ajándékba kapott újabb fegyverszünetet megint csak a megtépázott hadsereg talpra állítására, a leendő offenzívák előkészítésére fogja felhasználni. És úgy is lett.)
Ha Lavrovon múlt volna, ő már menet közben leállította volna a néphadseregek offenzíváját. Azok azonban ezúttal nem hagyták magukat, és végigvitték az offenzívának legalább a minimális célkitűzését. (A maximális az lett volna, hogy amennyire csak lehet, hátrébb, lőtávolságon kívülre szorítani az ukrán hadsereget az állandóan ágyúzott településektől: Donyecktől, Gorlovkától, Jaszinovatajától és ezek elővárosaitól – illetve az LNR sokat szenvedett, a fronthoz közeli településeitől: Pervomajszk, Kirovszk, Frunze, Donyeckij).
(6) Alighanem elírás történt: 2014-ben nem Valentyina Matvijenkó a felsőház, hanem Szergej Nariskin az alsóház (akkori) elnöke volt a levél címzettje.