A „belo-majdannak” elnevezett belorussziai tiltakozó megmozdulások lassanként lecsengenek. Még az ellenzék legutóbbi, mintegy százezer embert megmozgató tömegtüntetése is inkább tűnt reményvesztett emberek gyülekezetének, mintsem a tiltakozók szervezett megmozdulásának. Lukasenkó pedig szép csendben elkezd rendet teremteni, „meghúzva a csavarokat”.
Az oka annak, hogy a tiltakozások kifulladtak, pofonegyszerű és nyilvánvaló. A „belo-majdannak” nincsenek vezetői, és így nincs végcélja sem. A bátyka távozásának a követelése az államnak semmit sem hoz a konyhára.
Az Európai Unió csúcstalálkozója pedig – azzal, hogy nem kívánta Szvetlana Tyihanovszkaját Belorusszia törvényes vezetőjének elismerni – mintegy lefejezte a tiltakozó mozgalmat. Egy újabb Guaido (1) nem jött össze. És megdönteni Lukasenkót úgy, ahogy tették az Janukoviccsal (2), szintén nem fogják. Noha a tiltakozó megmozdulások első napjaiban a feltételek ehhez adottak voltak. Mi történt hát?
Nem történt annál se több, se kevesebb, mint hogy az orosz elnök odatartotta a vállát. Különösebb érzelmek nélkül Vlagyimir Putyin kijelentette, hogy Oroszország eleget fog tenni a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete alapító szerződésének. Amivel lehűtötte sok forrófejű kedélyét. Az EU vezetőivel lefolytatott telefonbeszélgetések sora azt eredményezte, hogy sem Merkel, sem Macron nem támogatta a lengyelek és a litvánok agresszív hozzáállását. Belorusszia megmaradt Moszkva érdekszférájában. Lukasenkó, a Bátyka pedig, noha Európa által el nem ismerten, de a trónján maradhatott. Azt, hogy meddig, azt mostantól Moszkvából szabják majd meg.
Az orosz elnök nem azok közé tartozik, akik egyhamar megbocsájtják a sértéseket. Ő ért ahhoz, hogy kegyetlenül büntessen. Méghozzá valahogy oly módon, hogy kívülről nézve ezt észre sem venni. Elég, ha a nemrégiben, a lelőtt SZU 24-es okán keletkezett orosz-török konfliktusra visszaemlékszünk.
Alekszandr Grigorjevics orosz repülőgépeket le nem lőtt. Ám összehordott annyi mindent, hogy az „életfogytiglan” is elég lesz. Oroszellenes cselekedeteit és retorikáját Putyin bizonyosan nem felejti el neki.
Ebben, a belorussziai választásokkal összefüggő történetben van egy pozitív momentum. Lukasenkó alól, aki eddig két széken is próbált egyszerre megülni, az egyiket most, egyszer s mindenkorra kihúzták. Országának tiltakozói a falhoz szorították a Bátykát. A Nyugat szenvtelenül figyeli a belorussziai eseményeket – de „Európa utolsó diktátorának elnökségét” nem ismeri el.
Mitévő legyen, szegény Alekszandr Grigorjevics? Csak egy út maradt: irány Moszkva, térdet-fejet hajtani. A támogatást megkapta. De semmi kétség: engednie kellett ambícióiból.
Nagy valószínűséggel elmondható, hogy most egy átmeneti helyzetnek vagyunk szemtanúi. Amikor Lukasenkó már csak azért marad hatalmon, hogy végrehajtsa a politikai reformot, és a gyeplőt oroszbarát utódok kezébe adja át.
Új választások persze lesznek. De már csak a Moszkvával egyeztetett szabályok szerint, miután megtisztították a terepet a Nyugat-barát NGO-któl és a nacionalista mozgalmaktól. Fehér Rusz (3) népének többsége támogatja az Oroszországgal való integrációs folyamatokat. Ennek mindeddig egyetlen akadálya „Európa utolsó diktátorának” csillapíthatatlan hataloméhsége volt. Szeretnénk remélni, hogy a közelmúlt eseményei visszavezérlik az igaz útra Alekszandr Grigorjevics Lukasenkót.
Megjegyzések:
(1) A venezuelai parlament korábbi, ellenzéki, elnöke. Aki a Nyugat aktív támogatása, az USA kevés híján megvalósult katonai intervenciója mellett próbálta kibuktatni hatalmából Nicolas Maduro törvényes elnököt.
(2) Viktor Janukovics Ukrajna, „oroszbarátnak” elkönyvelt elnöke, 2010 és 2014 februárja között. Országlása alatt folytatódott az ország kifosztása az oligarchák által. 2013. november végén, az Európai Unió és három volt szovjetköztársaság – az un. „Keleti Partnerség” részes államainak részvételével Vilniusban megtartandó csúcstalálkozón volt esedékes, hogy a maga részéről Ukrajna is aláírja az Unióval a társulási megállapodásról szóló megállapodást. Az ennek a részét képező szabadkereskedelmi megállapodásban az ukrán elnök, az utolsó pillanatban, több olyan pontot is talált, amelyek végképp padlóra küldték volna az ukrán gazdaságot. Ezért Janukovics bejelentette: addig nem írja alá a társulási szerződést, amíg a problémás pontokat újra nem tárgyalják.
A Janukovics elnökségével való általános elégedetlenség ekkor robbant. Az ukrán közvélemény nagy várakozásokkal és illúziókkal volt a társulási szerződés iránt: azt az uniós tagság előszobájának vélték. Kijevben tömegtüntetések kezdődtek, amelyek hamarosan három hónapig tartó véres, erőszakos zavargásokba torkolltak, és Janukovics meneküléséhez vezettek 2014. február végén. A puccsot anyagilag is bőkezűen támogató Nyugat még a következő évben, 2015-ben esedékes elnökválasztást sem győzte kivárni. Amikor pedig békés, törvényes mód lett volna a népszerűtlen elnök leváltására.
(3) Rusz – a kora középkori orosz állam elnevezése. Délibábos történelem-szemléletű, ukrán ultranacionalista értelmiségiek a Kijevi Ruszt az ukrán állam és államiság ősének nevezték el. Követelik, hogy Oroszországot fosszák meg a „Rusz” névtől, és nevezzék ezentúl „Moszkoviának”.