Miért aktivizálódik a NATO Ukrajnában, és miként reagáljon erre Oroszország? Erről fejtette ki véleményét Igor Korotcsenkó katonai szakértő, a „Nacionalnaja Oborona” („Nemzetvédelem”) c. folyóirat főszerkesztője.
(Részlet)
Ukrajna mostani formájában való létezése: közvetlen fenyegetés Oroszország nemzetbiztonsági érdekeire nézve.
Minden erőnket latba kell vetnünk annak érdekében, hogy ez az állam felmorzsolódjék, magatehetetlen legyen. Hogy szétessen. Az egészséges erők pedig nagyobb cselekvési szabadsághoz jussanak. Ez titkosszolgálataink tevékenységének, illetve általában politikai választásunk kérdése. (1) Ukrajna – politikai elitjének egy részét tekintve – velünk ellenséges ország. A mostani Ukrajna rosszabb, mint Pilsudski Lengyelországa volt a 20-as, 30-as években (kiemelés a fordítótótól [2]). Ukrajna katonai felderítésének élén egy hivatásos diverzáns és terrorista áll. (3) Az SZBU-t Zelenszkij barátja irányítja. Maga az SZBU pedig azért rendkívül veszélyes számunkra, mert az Oroszország területén végzett tevékenysége diverziós-terrorista jellegű. Ukrajna külső felderítésének élén ugyancsak egy hivatásos diverzáns áll.
Nem szabad, hogy – mint egy mantrát – folyton azt ismételgessük, hogy érdekeltek vagyunk Ukrajna szuverenitásában. Nem, nem vagyunk benne érdekeltek. És minél hamarabb szétesik ez az életképtelennek bizonyult állam, annál jobb lesz mindannyiunk számára (kiemelés a fordítótótól). Nem szabad véka alatt rejtegetni Ukrajnával kapcsolatos célkitűzéseinket. Igen, támogatjuk azokat az erőket, amelyeket támogathatunk. De Zelenszkijt a Kreml számára szalonképtelennek kell tekintenünk. Ne legyünk ebben szívbajosak! A Donbasszt maximális gyorsasággal, a gazdaságon keresztül integrálnunk kell, hogy képesek legyenek önmaguk finanszírozására, és ne lógjanak koloncként az orosz költségvetés nyakán. Diplomáciánknak föl kell hagynia azzal, hogy bársonyos puhaságú diplomáciai piruettek kíséretében passzív szemlélődő legyen. Hanem legyen keményebb, pragmatikusabb. (4) A posztszovjet térségben védelmezze hatékonyabban Oroszország nemzeti érdekeit.
A „Vosztok” zászlóalj korábbi parancsnoka a Donbassz lakóihoz való anyaországi hozzáállásra panaszkodott
- szeptember 14.
Az oroszok egy része némileg lekezelően viszonyul a Donbassz lakosaihoz, akikről azt tartja, hogy „nem olyan oroszok”. (5) Erről a (az „A Donbassz ma”) c. kiadvány tudósítója számol be Alekszandr Hodakovszkij, a „Vosztok” zászlóalj (6) korábbi parancsnokának kommentárjára hivatkozva. Aki megjegyezte: az oroszországiak gyakran állítják a régió lakosairól, hogy „két irányban is lesnek”. Holott a Donbassz keserves küzdelemben állt helyt – abban a reményben, hogy a régió csatlakozhat majd Oroszországhoz.
„Talán bizony mi tehetünk arról, hogy a referendum idején Oroszországban kihúzták a szavazócéduláról az Oroszországhoz való csatlakozás választhatóságát? (7) Talán bizony mi tehetünk arról, hogy a hivatalos Oroszország minden szintjén csak arról esik szó, hogy mi milyen feltételekkel térhetünk vissza Ukrajnába. Talán a mi bűnünk az, hogy mindenkit 2014-ből mostanra eltüntettek a hatalomból, hogy a helyüket „rugalmasabbak”, „engedékenyebbek”, Ukrajna számára elfogadhatóbbak kerüljenek? Arra az esetre, ha sikerül megállapodni a Donbassz Ukrajnába történő visszatérésének megfelelőbb formájában. Nem hinném, hogy ebben lenne a mi bűnünk. Döntésünkért mi nagy árat fizettünk.
Megjegyzések:
(1) Ezzel kapcsolatban le kellene mondani az orosz elnök pánszláv, nagyorosz-soviniszta ábrándjain nyugvó felfogásról, miszerint „az ukránok ugyanolyan oroszok, mint mi vagyunk”.
Ezek az „ugyanolyan oroszok, mint mi vagyunk” tagadják, hogy Ukrajnában oroszok (továbbá magyarok, lengyelek, románok/moldávok, bolgárok, stb.) élnének. A most érvényes hivatalos felfogás értelmében ezek: oroszul (magyarul, lengyelül, románul, bolgárul, stb.) BESZÉLŐ UKRÁNOK. Márpedig ha ezek nem más nemzetiségek fiai (akiket történelmi balsorsuk az „Ukrajna” nevű pokolba, és őrültek házába vetett), hanem ukránok, akkor logikus, hogy CSAK UKRÁNUL, UKRAJNA ÁLLAMI NYELVÉN BESZÉLJENEK, TANULJANAK, és ne vartyogjanak itt nekünk, összevissza mindenféle, ki tudja, milyen, nyelveken. Kérdésem: ha ők ukránok, és minden ukránnak (nem ukrajnainak, hanem ukránnak) kutyakötelessége ukránul beszélnie, akkor mitől lennének ők „ugyanolyan oroszok, mint mi vagyunk”.
„Az ugyanolyan oroszok”, mindenesetre most, szeptember 1-től, valamennyi orosz tannyelvű iskolát végleg bezártak az országban (így a Donbassznak az ukrán hadsereg által megszállt területein is). Jelzem, három év múlva (hacsak nem annál hamarabb) mi is, a mi honfitársaink is, erre a sorsra jutunk /jutnak majd.
(2) Hogy milyen volt Pilsudski Lengyelországa, annak megértéséhez elegendő megnézni a mai Lengyelország saját oroszellenességétől megháborodott, ön- és közveszélyes, háborús gyújtogató politikai kurzusát. Mely ország ma a legbuzgóbb támogatója a volhíniai és galíciai vérengzés mostani utódainak, a náci tömeggyilkos, háborús bűnös kijevi puccsista juntának, nagy- és dédszüleik mészárosainak.
(3) Újból kérdezem: mitől nem terrorista állam a mai Ukrajna? Amely – miközben elvárja, hogy a krímiek visszakívánkozzanak karmai közé – robbantásos merényletek, diverziók sorozatát hajtja végre létfontosságú közművek ellen, mindenféle blokádokkal próbálja megkeseríteni a helyiek életét. És amely immár az orosz főváros egyik elővárosában próbálkozott emberrablással, és tervezett még további ilyeneket.
(4) Visszatérve a XIX. századi előkelő szalonok világából napjaink való világába. Amelyben Oroszországnak ádáz ellenségei vannak. Akik Oroszország elszigetelése, kiátkozása, földre teperése és feldarabolása érdekében nem ismernek immár semmilyen erkölcsi gátlást – az állami politika szintjére emelik a kalózkodást, a banditizmust, a terrorizmust. Akik olyan vérengző fenevadak, akikből gyakorlatiasan gondolkodó ember nem próbál meg békésen kérődző növényevőket faragni. Akinek a minisztériumát a népnyelv nem nevezte már el Aggodalomügyi Minisztériumnak. Ahol az országot ért fenyegetésekre, megaláztatásokra nem az „aggodalmunkat fejezzük ki” a legkeményebb reagálás.
(5) Ez a döbbenetes megjegyzés elhangzott – nem más, mint Konsztantyin Zatulin szájából is. Aki az orosz parlament alsóházának (Állami Duma) a FÁK, a diaszpóra ügyeivel foglalkozó bizottságának tagja, a FÁK Intézet igazgatója. Elképesztő kijelentésével a honatya nem átallotta kimondani: a Donbassz oroszai (a közel száz éve tartó ukrán fennhatóság és ráhatás következtében) „már nem is igazán oroszok” (!!!)
Mindezt vessük össze párttársának, Oroszország elnökének az 1. pontban idézett, többször is elhangzott kijelentésével, miszerint „az ukránok ugyanolyan oroszok, mint mi vagyunk”. Legföljebb azt a logikus, de kényelmetlen kérdést vethetnénk föl: ha az ukránok ugyanolyan oroszok, mint az oroszországiak, akkor a Donbassz közel száz éve, megkérdezésük nélkül Ukrajnához csapott oroszai, mégis, mitől lennének kevésbé oroszok, mint az anyaországiak.
Zatulin azonban mélyen hallgat erről a botrányos kijelentéséről – és mások is hallgatnak róla.
Az orosz sajtó (és most annak nem a nemzetietlen, liberális részéről beszélek, hanem a hatalomhoz közel álló részéről) nyilvánvalóan nem keveset tett azért, hogy az orosz közvéleménynek – mely 2014-ben döntő többsége még kiállt a Donbassz ügye – mostanra csupán a kisebbik fele támogatja élethalál harcukat vívó honfitársaikat.
(6) A Donbassz egyik legkiválóbb alakulata. Felderítő, karhatalmi feladatokat is ellát.
(7) Mi, akik reménykedő aggódással követtük a Donbassz 2014. május 11-i függetlenségi népszavazásának az előkészületeit, növekvő értetlenséggel és megütközéssel figyeltük, hogy a krími forgatókönyv kézen fekvőnek tűnő megismétlődése helyett a népszavazás körül megindult, hitvány, alávaló, geopolitikai játszmákat. A jól érzékelhető ellenszelet, a nép szédítését. Amikor hol azzal etették a Donbassz népét, hogy ne tartsa meg a népszavazást. (Harkovban – ami addig a puccsista juntával szembeni ellenállás központja volt – sikerült is azt meghiúsítani. Aminek következtében az ellenállást letörték. Harkov ma a puccsista náci rezsim terrorgépezetének egyik központja.) Hol meg az volt a követelés, hogy ne akarjanak az Oroszországhoz való csatlakozásról szavazni. Utána meg az volt a baj, hogy miért a függetlenségről, és miért nem a csatlakozásról volt a népszavazás.