A Donbasszban már több mint hat éve tart a konfliktus. Ennek az időnek a nagy részét az üres tárgyalások és direkt katonai összecsapások nélküli ágyúzások (1) töltötték ki.
A katonák 2014–15-ben megtették a dolgukat. (2) Ezt követően a politikusok léptek színre. A szűnni nem akaró „tárgyalgatások” korszaka jött el. Ennek során mindkét fél igyekezett túljárni a másik eszén, miközben szent esküvéssel emlegették a már régen kiszenvedett Minszki Megállapodásokat.
Ezek a megállapodások már eleve halva születettek voltak. Nyilvánvaló volt, hogy Kijevnek esze ágában sem volt azokat teljesíteni. Ők egyszerűen csupán lélegzethez akartak jutni. (3) Az is nyilvánvaló: Moszkva aligha számított arra, hogy Kijev végrehajtja majd ezeket a megállapodásokat. Csak az érthetetlen: tudatában voltak-e annak, hogy e tökéletlen szemük fénye hamarosan leküzdhetetlen akadállyá válik a Donbasszal kapcsolatos bármiféle konstruktív rendezési elképzelés útjában?
Úgy tűnik, hogy ez az állapot Ukrajnának és nyugati mentorainak nagyon is megfelel. A romokban heverő Donbasszra, tele gazdasági, szociális problémákkal, velük szemben illojális lakossággal, nem igazán van szükségük. Mennyivel jobb azt Moszkvára hagyni. Amely kénytelen lesz itt valamiféle kirakatot teremteni – azt megmutatandó országnak-világnak, hogy „ejha!” Egyszóval, Moszkvának kell majd itt rendet teremtenie. (4)
És mindezt egy olyan területen, amelyet alaposan megspékeltek különböző kaliberű ukrán ügynökökkel. Többek között, a hatalom minden szintjén. Hogy ez hogyan történhetett meg, az egy külön történet. Ám, ez nem hiba, hanem tudatos választás kérdése volt. Amikor 2014-ben az erőszakszervekbe tömegével vették vissza az ukrán rendvédelmi szervek munkatársait, ezt azzal magyarázták, hogy a „forradalmi romantikusok” helyett szakemberekre van szükség. Lehet, hogy ebben a felfogásban volt is valami racionális mag, de e felfogás híveit cserbenhagyta az arányérzék, illetve az adott hely sajátosságainak az ismerete. Időnként az a komikus helyzet állt elő, amikor az erőszakszerv munkatársa két helyről is húzta a fizetést: Donyeckből is, és Kijevből is. Csodálkozhatunk-e, hogy szinte valamennyi politikai vezetőnkkel, harctéri parancsnokunkkal nem éppen a harcmezőkön végeztek. És erre mindenki emlékszik.
Az a Moszkva által dédelgetett elképzelés, hogy a Donbasszt Ukrajnába visszatuszkolva ott egy oroszbarát hídfőálláshoz jutnak, eleve kivitelezhetetlen. Méghozzá kezdettől fogva az. Még kevésbé reális „a csecsen változat”. Úgy tűnik, hogy ezt Moszkvában kezdik belátni. Ezért jó lenne tudni, hogy miféle békés rendezésről van szó?
Ha itt a lövöldözés időleges felfüggesztésére gondolnak, ezt, tulajdonképpen, nem nehéz keresztülvinni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a háború véget ért volna. Az nem szűnik egyetlen másodpercre sem. Tart az tovább, végtére is, az információs térségben, a gazdaságban, a gondolatok csatározásában. És ebben a háborúban feltétlenül lesz győztes. Minden túl messzire elment már ahhoz, hogy mindenki egyszerűen csak úgy hazaszéledjen és folytassa eddigi életét. Előbb a győzelem. Majd aztán a béke. (5) Helyesebben, a béke annak az eredménye, hogy az egyik fél győzött. És hogy milyen lesz ez a béke, az attól függ, hogy ki győz.
Mindaz, ami most zajlik, nem több a vihar előtti csendnél. Előjátéka a döntő összecsapásnak.
* * *
A képeken látható, megannyi, merénylet áldozatául esett vezető híressé vált mondásai:
Mihail Tolsztih („Givi”): „Soha ne add meg magad! És megláthatod, hogyan adják meg magukat mások”
Alekszandr Zaharcsenkó, a Donyecki Népköztársaság első vezetője: „Hazánk mindannyiunknak egy van: Oroszország”
Arszenyij Pavlov („Motorola”): „Az a feladatom, hogy megvédjem ezt a népet, mely meghozta döntését.”
Alekszej Mozgovoj: „Ne az irhádat féltsd, hanem a becsületedet!”
Jevgenyij Iscsenkó („Kölyök”), a hősiesen védekező, mártír Pervomajszk katonai parancsnoka és polgármestere: „Hiszünk Oroszországban, várjuk Oroszország segítségét. Egyek akarunk lenni, együtt. Ahogy a Krím, úgy mi is.”
Pável Drjomov, kozák parancsnok („Bátya”): „Mi a hazánkat védjük”
* * *
Megjegyzések:
(1) Vagyis csupán az egyik – az ukrán – fél ágyúzta a másik fél állásait, békés lakosságát. Oroszország pedig kőkeményen betarttatta a tűzszüneteket – de csak a Donbassz harcosaival. Olyannyira, hogy tilos volt nemcsak a lakosság, de még a saját védelmükben is visszalőniük.
(2) Az utolsó komolyabb hadműveletre 2015 január-februárjában került sor. Ekkor a donyecki és luganszki néphadsereg, egy közös hadművelettel, felszámolta az egészen Donyeck és Gorlovka közelébe benyúló ukrán „zsákot”.
(3) Mindkét „Minszk” azt követően jött létre, hogy az ukrán hadsereg – 2014 szeptemberében Ilovajszknál, 2015 februárjában pedig Debalcevónál – katasztrofális vereséget szenvedett. És miközben Moszkva – a józan ész és logika számára felfoghatatlanul – kétszer is mentőövet dobott az ukrán hadseregnek, segítve ezzel a puccsista, tömeggyilkos, háborús bűnös, náci rezsim túlélését, a háború folytatását, ukrán részről egy pillanatig sem titkolták: a fegyver- és tűzszüneteket a megtépázott, kivérzett hadsereg talpra állítására, föl- és újrafegyverzésére, a következő offenzívára való felkészülésre használják fel. Nyugati katonai szakértők is úgy értékelik: az ukrán hadsereg 2014-15 óta, mostanra harcedzett, ütőképes, eltökélt, korszerű fegyverekkel rendelkező erővé vált.
(4) És minél inkább elhúzódik – minél inkább elhúzzák – a konfliktust, annál többe kerül majd a Donbassz helyreállítása. Ukrán részről már ezt is szem előtt tartva, módszeresen, tervszerűen rombolják a térség infrastruktúráját, arra számítva, hogy a helyreállítás költségei úgyis Oroszországot terhelik majd. Az emberi áldozatokról nem is beszélve. Az állítólagos tűzszünetek dacára, havonta tucatjával esnek a fegyveres provokációk áldozatául a Donbassz harcosai és civil lakosai.
(5) Moszkvában csak hat és fél év után jutottak el oda (talán – még nem biztos), hogy felismerjék: a békéhez előbb a békebontót kell, végre-valahára, eltakarítani az útból.
(A többit lásd a bevezető jegyzetben)