https://zen.yandex.ru/media/ded_u_morya/donbasskii-kapkan-5f52887b72b2bd46971f0a2c?&utm_campaign=dbr
Gondolom, nem tévedek, ha azt mondom: a Donyecki Népköztársaság lakói közül mindenkit izgató egyik legfőbb kérdés az, hogy mikor ismer el már minket Oroszország.
És mikor válhatunk az Orosz Föderáció teljes jogú állampolgáraivá.
Van, aki azt mondja, hogy már csak egy egészen kicsinykét kell tűrnünk, és az orosz kormányban számunkra pozitív döntés születik ebben a kérdésben.
Mások azt mondják, hogy ebből soha nem lesz semmi. De legalábbis, a belátható időn belül az orosz kormányon belül egyáltalán senkinek sem áll majd szándékéban napirendre tűzetni ezt a kérdést.
És hát hogy, a hivatalnokok, úgymond, a mellett erősködnek, hogy a Donbassz Ukrajna elválaszthatatlan része. (1)
Különböző emberektől gyakran hallom azt a véleményt, hogy a mi köztársaságaink csak az Ukrajnára való nyomásgyakorlás eszközeként kellenek Oroszországnak (2).
És hogy Oroszországnak nincs más eszköz a kezében ahhoz, hogy az ukrán kormányt rászorítsa a „Minszki Megállapodások” végrehajtására.
Ezért mindaddig, amíg Ukrajna föl nem mondja ezeket a megállapodásokat, Oroszország álláspontja ebben a kérdésben nem fog változni.
Ez lenne hát a kelepce Ukrajna számára.
Következésképpen, minden marad úgy, mint eddig. Szó sem lesz itt a köztársaságaink elismeréséről, még kevésbé pedig arról, hogy befogadnának minket Oroszországba.
Ukrajna is tudja ezt. Ezért nem is lesz hajlandó lemondani ezekről a területekről. Jóllehet, erre a háborúra a népnek semmi szüksége. Az állam számára sem előnyös, mivel fölemészti az amúgy is egyre szegényedő ország költségvetésének jelentős részét.
Nem – persze egyesek keresnek a háborún, és elég jól. Ahogy mondani szokták: ami az egyiknek kár, a másiknak haszon. Egészében véve azonban az ország igen sokat veszít, mivel bármiféle harci tevékenység sok pénzügyi kiadással jár.
Ám annak ellenére, hogy hat év alatt Ukrajna óriási összegeket költött a hadműveletekre, nem áll szándékában Oroszországnak átengedni lerobbant gazdaságú területeit, bárhogy akarjanak is minket erről győzködni. Még ha nincs is pénzük arra, hogy helyreállítsák a lerombolt infrastruktúrát. Márpedig annak összege, előzetes számítások szerint is tucatnyi milliárd dollárra rúgna. (3)
Ám Ukrajnának nyomós okai vannak arra, hogy ne mondjon le ezekről a területekről. Ez, egyrészt az, hogy a szembenállás finanszírozására továbbra is lehessen kapni az IMF pénzeit (4). Másrészt pedig fennmaradnának a kollektív Nyugat szankciói Oroszország ellen. Ez, az Oroszországgal szemben folytatott hibrid háborújuk során Ukrajna nyugati partnereinek is előnyös, mivel ez eszköze az Oroszországra gyakorolt nyomásnak.
Ez lenne hát a kelepce Oroszország számára.
Ám egyelőre mindenki a saját érdekeit és előnyeit tartja szem előtt. Vagyis, kelepcében, isten igazából, az el nem ismert köztársaságok lakossága van. Amely érzékeli magán a minden oldalról rá háruló nyomást. (5) Mind fizikai, mind pedig lélektani értelemben. Sokak számára ugyanis óriási stresszt jelent hetedik éve élni egy ilyen bizonytalanságban, egy ilyen ex-lex állapotban. Állandó félelemben az ukrán offenzíva veszélyétől (6). Miközben, ezzel párhuzamosan, azt hallani, hogy hivatalos személyek, az orosz kormányon belül, folyton elhatárolódnak tőlünk. És azt mondogatják, hogy a Donbassz, az Ukrajna elválaszthatatlan része.
Milyen következtetéseket lehet hát levonni a föntebb ismertetettekből? Arra, hogy nem érdemes reménykednünk ennek a szembenállásnak a gyors feloldásában. Annál is inkább, mivel Oroszország szilárd pozíciók megszerzésére törekszik a világ porondján. És e harc során nem kíván érdekeiből engedni. Ám, mint ahogy azt az utóbbi napokban is láthatjuk, a nyugati politikusok is minden erejükkel azon vannak, hogy Oroszországra való nyomásgyakorlásuk céljából minél pontot keressenek és szervezzenek.
Ezért attól, hogy valaki a felnőtt bácsik közül eldönti, hogy mi kikkel éljünk együtt, mi még ne várjuk az égi mannát. Hanem, tudásunk és lehetőségeink szerint mi magunk szervezzük meg az életünket a saját országunkban.
Ez nem egyszerű. Más lehetőségünk azonban nincs.
Megjegyzések:
(1) Mostanra kiderült: a hivatalos Moszkva békés rendezési tervének ez az alfája és omegája. (A többi – hogy „Moszkvába Kijeven át vezet az út” – az smafu.)
(2) Az Oroszországra való nyomásgyakorlás néhány eszköze: a kelet-ukrajnai konfliktus elnyújtása (a Nyugat részéről is). Katona-politikai eszközök még: a szűnni nem akaró minszki tüntetések, Kalinyingrád kérdése; a karabahi konfliktus, iszlám terroristák feltűnése az Észak-Kaukázusban és Ukrajnában is; bizonytalanság Kirgíziában. Egyebek: a Hágában folyó lejárató per a maláj gép ügyében; Navalnij- és Szkripal-ügy. Moszkva folytatódó kiszorítása nemzetközi sporteseményekből.
(3) A helyreállítás becsült összegeként 70, sőt 100 milliárd dollár is feltűnt. Ez megfelel, sőt meg is haladja Ukrajna nemzeti össztermékének értékét.
(4) Az ilyen-olyan segélyeket az ukrán vezetés és köre alaposan megcsapolja. Nem kevesek jólétének egyik forrása éppen a segélyekből lekanyarított összegek.
(5) A moszkvai diplomácia válasza a provokatív ukrán ágyúzásokra: az újabb és újabb tűzszünetek. Ezek betartása érdekében szorosra húzzák a gyeplőt a Donbassz állami és katonai vezetése számára. Ha a végére – tekintettel a szaporodó, súlyosbodó provokációkra – az orosz vezetés valamennyivel engedékenyebbé válik is a visszacsapások lehetősége szempontjából, a visszacsapások tilalmának szigorúsága az újabb tűzszünetekkel helyreáll. Ami megint bátorítás az ukrán hadsereg számára. Amelynek soha, egyetlen centjébe sem került a tűzszünetek egyre újabb és újabb felrúgása. A háború végének perspektívája pedig újabb, bizonytalan időre kitolódik. Gyakorlati tettek eddig nem támasztották alá Lavrov külügyminiszter beismerését: amíg ez a vezetés az úr Kijevben, addig nem várható a béke helyreállása a Donbasszban. Kijev büntetlenül, következmények nélkül tagadhatja meg a víz szállítását a Krímnek és Luganszknak – és tarthatja fenn teljes gazdasági blokádját a Donbasszal szemben,
(6) Kijev nem is hónapok, hanem immár évek óta tartja fenn azt a látszatot, hogy nagy támadásra készül. Mindenféle ilyen-olyan tűzszünetek dacára folytatódik a csapatok és fegyverzetek összevonása a frontvonalak közelébe. Hogy mindez hihetőbb legyen, egy adott ponton az ukrán hadsereg olykor jelentős összecsapásokat provokál, amiből az a látszat kerekedik ki, hogy küszöbön az újabb invázió. Most sem tudja senki, biztonsággal és jó szívvel megmondani, hogy a mostani látványos készülődés nem megint a szokásos lélektani és idegháború-e, és nem kezdődik-e el csakugyan az offenzíva. És mit szóljon az, akinek – dacára a tűzszünetnek – az otthona megrongálódik, romba dől, hozzátartozója, katonafia, férje vagy apja a fronton súlyosan megsebesül vagy életét veszti? Mit szóljon az a település, ahol belövés ért egy vagy több házat, vagy az ukránok által a fegyverszünet alatt telepített aknára lépett egy lakos – egy gyermek? Mind azt kérdezik, egyre türelmetlenebbül, egyre kétségbeesettebben: mikor lesz már ennek vége? Lehet-e – és még meddig – türelemre inteni nemcsak őket, de a velük együtt érzőket is, határokon innen és túl? Van-e kézzel fogható ok a további, vég nélküli türelemre – vagy továbbra is, ki tudja még meddig, be kell érnünk azzal, hogy: „Nyugalom, türelem! Putyin tudja, hogy mit csinál.”