(5) Trump elnök, a választások közeledtével, nyomást kezdett gyakorolni az ukrán vezetésre, hogy élénkítsék fel a Biden fia ellen, korrupciós ügyekben folytatott nyomozást. Trump beavatkozásai nyomán Kijevben visszahelyezték hivatalába az annak idején Biden alelnök nyomására elmozdított főügyészt.
Biden fia, Hunter igazgatótanácsi tag annál a Burisma ukrán cégnél, amelyik (még az elűzött Janukovics elnök idején) koncessziót kapott a Donbassz felszíne alatt – levő, vagy remélt – palagáz kitermelésére. (Ezzel a palagázzal gondolta pótolni az USA a kelet-európai országoknak az orosz földgázüzlet, Amerika által szorgalmazott, felmondása nyomán kieső szénhidrogént.) ÍGY A BIDEN-CSALÁD ANYAGILAG IS ÉRDEKELT A DONBASSZ TÉRDRE KÉNYSZERÍTÉSÉBEN.
A széljárás újabb fordulása komoly nehézségeket és nem kevés fejtörést okozott Zelenszkijnek, aki Trumpra épített (és aki ukrán elnököt csinált belőle, az olcsó kijevi tévékabarék szerzőjéből és bonvivánjából). Még az amerikai és ukrán vezetés közötti, az üggyel kapcsolatos bizalmas levelezést is nyilvánosságra hozta. E túlbuzgóságával alaposan eláztatta jótevőjét, akinek ebből otthon komoly kellemetlenségei támadtak.
Érzékelve tehát a trend fordulását, Zelenszkij már a mind esélyesebb jelölthöz próbált törleszkedni. De már elkésett: mindkét jelölt szemében kegyvesztett lett (és alaposan leamortizálta Ukrajna tekintélyét is).
Biden nem tudja (és nem is akarja) majd megbocsájtani Zelenszkij ballépéseit – akinél, egyébként is – keményebb vezetőt akar majd látni, minden bizonnyal Oroszországgal szemben ott is bekeményítendő külpolitikájában. Putyin pedig már mostanra is kiábrándult Zelenszkijből (akihez pedig – hasonlóan ahhoz, mint 2014-ben Porosenkóhoz – nagy reményeket fűzött „Ravasz Tervének” megvalósításában). A csepűrágó bohóc politikusi pályafutása ezzel valószínűleg véget is ért. És még örülhet, ha élve megússza ezt a kétévi politikai kalandot és kalandorkodást.
(6) 2014-ben Joe Biden az Egyesült Államoknak nem a külügyminisztere, hanem az alelnöke – második embere – volt.
(7) A Kubany nem érthető. Nem határos Ukrajnával, hanem attól messze keletre található. Kubany megtámadásához Rosztov megyét, illetve az Azovi-tenger oroszországi partszakaszát is el kellene foglalni. Miután 2014-ben, Moszkva parancsára, Mariupol – a 450 ezres kikötő- és iparváros – ukrán kézen maradhatott, a környékére most tervezett (formailag ukrán, gyakorlatilag amerikai) támaszpont segítséget jelenthetne egy, az Azovi-tenger teljes partvidékét megszerezni célzó esetleges hadműveletben.
(8) Vagyis a „Minszk-2” óta. Miközben az orosz diplomácia az ott elhatározott fegyverszünetre koncentrált (amit kőkeményen be is tartatott a Donbassz néphadseregeivel, miközben lamentálásnál többre nem futotta tőlük, hogy az ukrán fél gyakorlatilag semmit sem hajtott végre a rá vonatkozó előírásokból) – az ukrán vezetés elérte célját. A debalcevói csatában újra megtépázott ukrán hadsereg – vele együtt pedig a kijevi rezsim – megint csak az összeomlás szélére jutott.
(Amitől másodszor is megmentette őket a moszkvai kamarilla – csak ők tudják, miért.) Az ukrán hadsereg így újra lélegzethez juthatott. A Nyugat onnantól komolyra fordult támogatásával összeszedte magát, megerősödött, korszerű fegyverekkel fölszerelten készülni kezdett a döntőnek szánt csapásra. Amire, a jelek szerint, mostanra fel is készült. Az EBESZ cinkos szemhunyásával fokozatosan felvonultatta erőit, haditechnikáját.
A Lavrov külügyminiszter által előzékenyen, gyakorlatilag számukra létrehozott demilitarizált övezetek („szürke zónák”) lopakodó elfoglalásával pedig lényegesen még javította is stratégiai pozícióit.
Kevésbé ismeretes, hogy az orosz-donbasszi fél is olyan aktívan erősítette-e magát, mint az ellenség, és a néphadseregek lemaradása nem nőtt-e még jobban 2014-hez képest.
(9) Ez a fázis a hadműveletek kezdeti szakasza, a 2014 májusában megindult ukrán katonai expedíció, illetve a 2015. január-februári debalcevói csata között (amelyet – Lavrov ellenkezése dacára – a Donbassz néphadseregeinek még sikerült végigvinniük. Felszámolva a Donyecket, illetve Gorlovkát közvetlenül fenyegető ukrán betüremkedést.
Ez volt – ez lehetett – a néphadseregek utolsó, sikeres, támadó hadművelete. Mely néphadsereg azóta idegőrlő, a harci morált kikezdő tétlenségre van kárhoztatva. (Ha hallgattak volna Lavrov intelmeire, akkor Donyeck és Gorlovka helyzete még nehezebb lenne: még több helyről és még közelebbről zúdulna rájuk az ukrán hadsereg gyakori ágyútüze. Az első „Minszk” nem tette lehetővé, hogy a donyecki repülőtér, a tüzérség használatának tilalma miatt súlyos véráldozatokkal járó, elhúzódó elfoglalása után a néphadsereg tovább folytathassa offenzíváját, legalább lőtávolságon kívülre szorítandó az ukrán hadsereget a két nagyvárostól.
A repülőtér megtisztításának idején egyébként már megkezdődtek a tárgyalások a „második Minszk” előkészítéséről. Ami ugyancsak oka lehet, hogy a néphadsereg megállt, nem ment tovább. Az így ukrán kézen hagyott/maradt területekről azóta is rendszeresen ágyúzzák Donyecket, Gorlovkát és a környező településeket. Még Lavrov nagymester szám szerint 29 tűzszünetének idején is.
(10) Legutóbb Zelenszkijnek azt a kijelentését, miszerint Oroszország támadása esetén mozgósítani fogja az ukrán lakosságot. Mindenkit – a férfiak mellett a nőket is. Ukrajna első elnöke, az agg Leonyid Kravcsuk (aki most a Minszkben tárgyaló ukrán küldöttség vezetője), igazán hazafiúi lépésnek nevezte az elnök kijelentését. Amit a fegyveres erők azonban értetlenül fogadtak. Még a máskor a könyörtelenségéről ismert Krivonosz is kiakadt. Kifogásolta, hogy katonai szempontból képzetlen emberek tömegét „küldené a húsdarálóba”. És, mint mondta, ezek az emberek nem lennének hajlandók harcolni az oroszok ellen.
