1918-19 több viharos fordulata után az 1918 elején létrejött Donyeck – Krivoj-Rogi Szovjetköztársaságot (DKR), átcsatolták az alakulófélben lévő ukrán szovjetköztársasághoz. A forradalmi átalakulások lázas időszakában nem kérdezték meg az embereket (ez akkor nem is tűnt fontosnak). Akkoriban szempont volt, hogy a mai Kelet- és Dél-Ukrajnát alkotó, egykori DKR orosz proletárok lakta iparvidékeinek átcsatolásával ellensúlyozzák az addigi Ukrajna lakosságának paraszti-kispolgári – nacionalista – többségét.
Ez mindmáig az Ukrajnát belülről feszítő ellentétnek bizonyult: megnyilvánult a nacionalista központi területek, illetve az iparilag fejlett, orosz és oroszajkú, orosz tudatú ipari munkásság által lakott Kelet és Dél ellentéteiben. Az eredetileg a lengyel uralom ellen irányuló nacionál-fasizmus földjének, Galíciának az 1939-ben Ukrajnához történt csatolása méginkább kiélezte a helyzetet. Számos megfigyelő értékeli úgy, hogy a 2014. februári hatalomátvétellel lényegében az önnön balsorsától frusztrált, sunyi, irigy, ingyenélő, mások munkájának gyümölcsein élősködő, építeni nem, csak rombolni tudó, gyűlölködő, gyilkos indulatokkal fűtött, nacionál-fasiszta Galícia hajtotta uralma alá egész Ukrajnát, annak többi részét. (Amely Galícia ön- és közveszélyes, korcs mentalitása ma már az egész ukrán uralkodó elitet, és a nép jó részét is áthatja.)
Ezt érzékelve (ösztönösen, vagy tudatosan) lázadt föl a kijevi puccs után egész Kelet- és Dél-Ukrajna.
Mely mentalitás már addig is rémtettek sorában nyilvánult meg: a csőcselék őrjöngő tombolása a Majdan három hónapja alatt, a Kijevben járt krími tüntetők hazafelé tartó autóbusz-konvoja elleni fegyveres támadás és pogrom a nyílt országúton, majd a 2014. május 2-i „ogyesszai Hatiny” – 106 békés ember minden képzeletet felülmúló borzalommal történt lemészárlása a szakszervezeti székházban.
A legtöbb helyen az ország nyugati és központi vidékeiről érkezett szélsőséges, ultranacionalista suhancok különítményei el is fojtották a lázadást – a Krím és a Donbassz (illetve még Harkov) azonban egyelőre állva maradt. A Krímnek megadatott, hogy (a nélkülözhetetlennek bizonyult orosz segítséggel) dönthessen sorsáról, és visszatérhessen oda, ahonnan 60 évvel korábban – a lakosság megkérdezése nélkül, akaratuk ellenére – kiszakították őket.
Hasonló népszavazást akartak Kelet-Ukrajna központjában, az Ukrajna zömben oroszok lakta, második legnagyobb városában, Harkovban és a Donbasszban is. Kelet- (és Dél-) Ukrajna függetlenedési törekvései azonban keresztezték a moszkvai kamarilla elképzeléseit és terveit. Az orosz diplomácia jobb ügyhöz méltó buzgalommal látott neki a készülő népszavazások megfúrásához.
Harkovban ez sikerült is (meg is lehet nézni a moszkvai kamarilla aknamunkájának ottani siralmas, tragikus következményeit). A Donbassz azonban megmakacsolta magát. Az orosz diplomácia áskálódásainak annyit sikerült elérnie, hogy a megzavarodott (és politikai ügyekben járatlan) ad hoc szerveződött népi vezetés ne az Oroszországhoz történő csatlakozásról, hanem az önálló államiságról írja ki a népszavazást. (Moszkvából pedig – hitvány, alávaló módon – most meg ezt hányják a szemükre, és ezzel takaróznak, amikor felelni kellene arra: miért hagyta Moszkva lényegében sorsára a Donbasszban élő honfitársakat. Éppen csak annyi segítséget nyújtva, hogy össze ne roppanjanak az ukrán szoldateszka nyomasztó túlsúlya alatt – az ugyanis véget vetett volna az orosz oligarchák kamarillája által folytatott alávaló, cinikus geopolitikai játszmáknak.)
Peszkov szóvivőnek ez a mostani nyegle, rideg, cinikus megnyilatkozása ékesszólóan és egyértelműen mutatja: miként viszonyul oligarcha-Oroszország saját vérző, szenvedő, állandó életveszélyt, őrjítő bizonytalanságban és mindinkább fogyatkozó reményekkel valahogyan túlélni kénytelen honfitársainak a sorsához.
