2021, január 29.
Ukrajna keleti részén már hosszú évek óta tart a konfliktus. Oroszország és Ukrajna között egyre folynak a tárgyalások e két el nem ismert köztársaság sorsáról. És e tárgyalásoknak se vége, se hossza.
Ma Ukrajna főtárgyalója – Kravcsuk egykori ukrán elnök – újfent kijelentette: a tárgyalások zsákutcába jutottak. Korábban még csak valahogyan értettük e tárgyalások értelmét és szükségességét. A legújabb fejlemények tükrében azonban ez a megértés már változóban van.
Miért ragaszkodunk ahhoz, hogy a Donbassz Ukrajna része maradjon? Úgy tűnik, ezt az óhajunkat csupán ellenfeleink, Ukrajnában osztják – de sehol másutt nem. És erre többé már senkinek sincs szüksége. Maguk a Donbassz lakói tartanak az ukrajnai hatalomtól, gyűlölik azt. És nem egyszerűen nem akarnak többé visszatérni abba az országba – ellenkezőleg. Megtettek mindent azért, hogy onnan kiváljanak, megvívtak egy felszabadító háborút (1). Most pedig nem értik, hogy hazájuk, Oroszország miért ráncigálja őket oda vissza.
Az európai stratégákat láthatóan nem érdekli ennek a régiónak sorsa. Annál is inkább, mert az ő szemükben a mi országunk így is, úgy is agresszor, a Krím hódítója. Ő már réges-régen kikiáltottak minket annak. És alighanem maguk sem értik, hogy miért nem csatoltuk még mindig magunkhoz a Donbasszt.
Mindenki, még mi, az ádáz ellenségeik is már évek óta javasoljuk: ha vissza akarják kapni ezeket a földeket, akkor tegyenek meg ennek érdekében bizonyos lépéseket. Ők azonban ezt nem akarják. Különben már mind teljesítették volna ezeket az igazán nem bonyolult feltételeket.
Miért kell hát akkor meghagyni ezeket a területeket el nem ismert országokként? Eddig még valahogy igyekeztünk Európában megőrizni magunkról a jó, a békeszerető fiúk képét. Valójában egyszerűen csak attól féltünk, hogy valamivel megvádolnak majd minket. Ám minket úgyis mindig megvádoltak valamivel. És tették ezt ritka állhatatossággal. Hosszú évek óta olyan szankciókat léptettek életbe velünk szemben, amelyeket eszük ágában sincs eltörölni.
Ami a katonai területet illeti, most egyáltalán nincs félnivalónk. Most senki még csak nem is gondolhat arra, hogy háborút robbantson ki, mivel katonai téren Oroszország ma a legerősebb hatalom.
Ezért még néhány évig eljátsszuk a békefolyamatot. Aztán pedig magunkhoz kell csatolnunk a Donbasszt. Annál is inkább, mert ami a történelmet illeti, a helyzet pontosan ugyanaz, mint a Krímmel: ez mindig is orosz föld volt.
Rosszabb már nem lehet. Európában pedig mindenki megkönnyebbülten sóhajt majd föl: bolygónknak ebben a sarkában megszűnik végre a feszültség.
(Ez most kivételesen egy régi írás. De ma is aktuális az, ami benne van.
Főképpen, hogy 2019. december 8-án készült. Annak a párizsi csúcstalálkozónak az előestéjén, aminek során az orosz diplomácia, történetében alighanem ritkaságszámba menő, megalázó pofont kapott az őt módszeresen az orránál fogva vezető, az ukrán nácikkal összejátszó nyugati „partnereitől”. Pontosan azon bűnök – hibák? – jegyében, amiket a szerző is megemlít.)
* * *
Ukrajna ismét támadásra készül a DNR és az LNR ellen. Mi pedig még mindig el fogjuk hinni a békéről összehordott zöldségeket?!
2019. december 8
A napokban, a világhálón megjelent egy videó arról, hogy az ukrán ellenőrzés alatt álló területekről T-64-es tankokat és egyéb haditechnikát vonultatnak föl Donyeck irányában. Immár minden jel azt mutatja, hogy az ukrán vezetés, ahogy eddig is köpött, úgy most is köp a béke megteremtésének eszméjére a Donbasszban. És nem mondanak le arról, hogy erővel foglalják a Donyecki (DNR) és a Luganszki (LNR) Népköztársaság területét. Hogy ott aztán tisztogatásokat hajthassanak végre a békés lakosság ellen – annak a szellemében, ahogy az a náci Németországban is történt.
Na jó! Ezekkel a színházi kellékekkel már régen, minden világos. Világos, hogy mindaddig, amíg egyszer, úgy istenigazából, nem vágják orrba őket, addig nem nyugszanak. Ám én nem erről kívánok szólni! Hanem arról, hogy még meddig lehet folytatni a társalgást ezzel a banderista söpredékkel? Még hány minszki, és más helyszíneken lefolytatandó találkozó kell ahhoz, hogy végre megértsük: mindez, nem is titkoltan, arra van, hogy az ukrán vezetés húzhassa az időt. Hogy ezalatt feljavítsa hadseregének harckészségét, felszereltségét.
Hát a Donbasszban a békéért felelős orosz politikusokat semmire sem tanította meg Debalcevó és Ilovajszk példája (2)? Amikor leállították a Donbassz néphadseregeinek azt az offenzíváját, ami elvezethetett volna a náci rezsim teljes szétzúzásához Ukrajnában? Hiszen ezek a férgek, még amikor aláírták az ilyen-olyan fegyverszüneti megállapodásokat, sem titkolták: azok csak arra kellenek nekik, hogy lélegzethez jussanak, és időt nyerjenek ahhoz, hogy megpróbálkozhassanak a Donbassz elleni újabb támadásokkal.
Nekem csak egy magyarázatom van erre az egészre. Mégpedig az a tény, hogy a mi oldalunkon is, mélyen a hátországunkban vannak olyan emberek (már ha az ilyeneket lehet azoknak nevezni), akik számára ez a háború hasznot hajt. Mivel rengeteg zsozsót tudnak rajta szakítani. És fütyülnek ezek a Donbassz békés lakosainak szenvedéseire, gyermekek pusztulására. Arra, hogy a nácik a néphadseregek harcosait kínozzák, akik az otthonaikat, a családjukat védik. Fütyülnek ők arra, hogy ártatlan emberek évekig sínylődnek a banderisták börtöneiben.
Mint mondani szokták, a fejétől büdösödik a hal. Amíg el nem rendezzük a dolgot az árulóinkkal, nem lesz béke a Donbasszban!
Megjegyzések:
(1) Orosz nyelvű sajtótudósítás először nevezi a Donbasszban folyó fegyveres konfliktust „felszabadító háborúnak”. Általában az „Ukrajnán belüli / belső konfliktus” kifejezést használják.
(2) A Donyeck közelében lévő Ilovajszknál, 2014. szeptember elején az ukrán hadsereg katlanba zárt egységei – afféle „kis Sztálingrádként” – súlyos vereséget szenvedtek. A hadsereg, de maga a rezsim is, az összeomlás szélére jutott. A néphadsereg szárnyakat kapott. Küszöbön állt a júniusban elfoglalt Mariupol kikötőváros felszabadítása, illetve az ukrán csapatoknak a donyecki repülőtérről való kiűzését célzó hadművelet megkezdése. (Az ukránok, ugyanis, a repülőtérről lőtték Donyecknek még a belső kerületeit is.) Hasonló súlyos vereség érte az ukrán csapatokat öt hónappal később, a debalcevói katlan felszámolásakor is. Mind a kétszer az addig (és azután is) nagyhangú, agresszív Porosenkó volt kénytelen megalázkodni, és fegyverszünetet kérni. A gyermeteg naivitású (mondhatni: bávatag, bárgyú) orosz diplomácia – a kézenfekvő helyzet kiaknázása helyett – a szláv jószívűség mindent elsöprő lélektani hatására, illetve arra számított, hogy a fegyverszünet kötelmei, azok betartása, magától is válságot idéz elő a puccsista junta soraiban, és az magától összeomlik.
Ilovajszk után következett az első, míg Debalcevó után a második – formailag még mindig érvényben lévő, valójában azonban már eleve halva született – minszki fegyverszünet.
„Minszk-2” kudarca két okból is, eleve adott volt. 1. A „Minszk-1” kudarcából már eleve le lehetett volna szűrni, hogy a szalonképtelen, puccsista kijevi vezetés (főként a Nyugat kritikátlan támogatása mellett) szerződésszegő, nem tárgyalóképes, megbízhatatlan, szerződő fél; 2. Azok után a háború utáni rendezésről egyezkedni, Kijev részvételével, hogy az a legszükségesebb minimum, a tűzszünet betartására sem képes – elképesztő naivitás és bárgyúság. Olyan, mintha 1945-ben egyszerre akarták volna letudni a jaltai és a potsdami konferenciát. Holott a történelem megmutatta: előbb meg kellett valósítani „Jaltát” – a náci Németország teljes szétzúzását –, hogy azután, két hónappal az európai háború lezárta után, Potsdamban már csakugyan a háború utáni rendezésről lehessen tárgyalni. Az orosz diplomácia, annak tényleges irányítója azonban, mint mindenben, ebben is „különleges akart lenni, mint a nyúlszar”. Nagyravágyó, személyes ambíciói (bármennyire is igyekeznek ezt a tényt leplezni) legalább 50-60, de lehet, hogy százezernél is több emberéletet követeltek már.