Amikor pár éve Vlagymir Zelenszkij bekerült az elnökségbe (hogy „hatalomra került” volna – azt leírni nem áll rá a kezem), a távolban feltűnt egy gyönge reménysugár, hogy a Donyec-medencei konfliktusra talán mégis sikerült valami nem katonai megoldást találni. Ám az elmúlt év eseményei azt mutatják, hogy feledésbe merült ez az egész békeszerető retorika.
Az el nem ismert köztársaságokkal kapcsolatos híráradatból fokozatosan azok az érvekkel alátámasztott feltételezések válnak ki, hogy a kelet-ukrajnai konfliktus kiújulásra ítéltetett. Erre pedig az ukrán hadsereg módszeresen készül.
De hogy mégse a levegőbe beszéljek, kifejtem néhány érvemet:
– Az, hogy az ukrán sajtó ilyen leplezetlenül revansista retorikára váltott, nyilvánvalóan felsőbb utasításra történt;
– Egy kicsi, győztes háborúval el kell terelni a közvélemény figyelmét a gazdaság hanyatlásáról;
– Katonai segítségnyújtás Nyugatról (és nem csak partnerek részéről).
És ha korábban az ukrán hadsereg alapvető beszállítója (még ha gyakran leselejtezett, ugyanakkor kedvezményes árú fegyverekkel is) az Egyesült Államok volt, most, semmitől sem zavartatva magát, Törökország vált Ukrajna fő katonai partnerévé.
– Szembeötlő a párhuzam a tavalyi, hegyi-karabahi háborúval: befagyasztott konfliktus egy el nem ismert állam részvételével. Miközben ugyanaz a Törökország gyámolította és bujtogatta annak a háborúnak a kirobbantóját is.
Mik a lehetséges forgatókönyvei a valószínűsíthető konfliktusnak?
Bármennyire is a tehetségtelen ukrán hadvezetés képe él is bennünk, azért a 2015-ös hadjáratból egy s más következtetést ők is levontak. És hozzá sem látnak a tervezéshez, a katonai ügyekben inkább járatos török konzultánsok nélkül.
Az ukrán hadsereg részéről a legvalószínűbb taktika az lesz, hogy – megmaradt üzemképes légierejük és az új, bombázó robotrepülőgépeik révén – élni fognak a levegőben meglévő totális előnyükkel, illetve hasznosítani fogják a tankok és egyéb páncélosaik révén meglévő fölényüket.
Azerbajdzsántól eltérően azonban – amelyik komótosan, robotrepülőinek segítségével – tervszerűen őrölte fel Karabah védelmét, az ukrán hadseregnek nem áll majd rendelkezésére ennyi idő.
Oroszország – Oroszország szavaiból ítélhetően egyértelműen kész támogatni a Luganszki (LNR) és a Donyecki (DNR) Népköztársaságot, ebben a konkrét esetben nem sokat fog gondolkodni, és egy elhúzódó konfliktus esetén, minimum annak tanúi leszünk, hogy újra „feltámad az északi szél” és újra felpörögnek a „vojentorg” fogaskerekei. (1)
Hogy minek leszünk tanúi maximum esetben… gondolom, szót sem érdemes erre fecsérelni. Egy, az orosz fegyveres erőkkel való nyílt szembenállás esetén az ukrán hadseregnek abszolút semmi esélye.
Ezért Ukrajna számára az egyetlen lehetséges, pozitív forgatókönyv: egyfajta két- háromnapos villámháború (válaszul a népköztársaságok valamilyen „provokációjára”). Ez a villámháború néhány, stratégiailag fontos irányban folyna – harckocsi alegységek áttörésével, a légierő és robotrepülőgépek támogatása mellett.
Megint csak abból kiindulva, hogy egy gyors lefolyású hadműveletre lesz szükségük – Luganszk vagy Donyeck semmiféle elfoglalásáról szó sem lehet.
Aztán majd megint a konfliktus de-eszkalálása, nyomásgyakorlás, az erő pozíciójából folytatódó tárgyalások – természetesen a Nyugat aktív támogatása mellett.
Hogy az el nem ismert köztársaságok fegyveres erői méltó ellenállást tudnának kifejteni – jelen állapotukat elnézve, sajnos, nem tűnik lehetségesnek.
E pillanatban ezekben a haderőkben gyakorlatilag semmi sincs meg már, ami megvolt 2014/15-ben: sem tehetséges hadvezetők, sem harci szellem, sem kellő mennyiségű, megfelelő fegyverzet – például tankelhárító és légvédelmi fegyverek. Ezért újabb katlanokról, az ukrán hadsereg támadó egységeinek bekerítéséről, a mostani helyzetben, kár is szót vesztegetni. (2)
Befejezésként annyit szeretnék még mondani: akárhogy is alakuljanak a fejlemények, azok. akik eldöntik majd a lehetséges összecsapás sorsát – azok nem Kijevben, és nem Donyeckben vannak. A konfliktus kimenetelét a Moszkvából érkező parancsok, Moszkva tettei döntik majd el. Az ezzel kapcsolatos elmélkedések tárgya azonban már egy másik beszélgetésre tartozik.
Megjegyzések:
(1) 2014 nyarán az ukrán hadsereg elsöprő erejű támadásban volt. Augusztus közepére a Donbassz helyzete kritikussá vált. És már nem tűnt irreálisnak Porosenkó bábelnök hetvenkedése, miszerint az augusztus 24-i nemzeti ünnepi díszszemlét már a legyőzött Donyeckben fogadja majd. Putyin elnök sajátos, egyéni ambícióktól fűtött taktikázása, addig és az után is, a konfliktus végtelenségig való elnyújtására, befagyasztására, annak megakadályozására irányult, hogy a harcoló felek bármelyike a másik fölébe kerekedhessen. E törekvését veszélyeztette a Donbassz közelinek tűnő összeomlása. Ezért gyorsan, határozottan lépett: az addigiakhoz és az az utánihoz képest is nagy mennyiségű fegyver, katonai segítség érkezett. Ezt nevezte a népnyelv képletesen annak, hogy „feltámadt az északi szél” (vagyis nagy mennyiségű segítség érkezett; az északi szomszéd Oroszország megsegítette a Donbasszt). És „kinyitott a Vojentorg”. (A „Vojentorg” katonai ruházatot, felszerelési tárgyakat árusító üzlethálózat volt már a szovjet időkben is. Vagyis Oroszország akkor az egyszer kistafírozta az addig gyengén eleresztett népfelkelő egységeket, megadott nekik mindent, amire az adott pillanatban égetően szükségük volt.
A kapott segítségtől a népfelkelő egységek szárnyakat kaptak. Rövid időn belül talpra álltak, ellentámadásba mentek át, egyik vereséget a másik után mérték az ukrán hadseregre. Ez azonban már megint csak nem fért bele az orosz vezetés elképzeléseibe. A népfelkelők Ilovajszknál aratott fényes győzelme után Moszkva behúzta a kéziféket. Mentőövet dobott az összeomlás szélére jutott ukrán hadseregnek (ezzel megmentve egyben a kijevi juntát is). Nagylelkűen, még csak nem is gondolva arra, hogy legalább hasznot húzzon a kijevi junta szorult helyzetéből, belement az őt addig is és azután is számtalanul átverő ukrán elnök segélykérésébe, beleegyezett az első minszki fegyverszüneti megállapodásba. (Amely, egyebek mellett, megálljt parancsolt a támadó hadseregeknek – akkor éppen a Donbassz népfelkelőinek. Moszkvából már nem is engedték meg, hogy meginduljon a donyecki repülőtérnek a Donyecket addig onnan lövő ukránoktól való megtisztítását célzó hadművelet. És megtiltották a népfelkelőknek, hogy bevonuljanak az addigra pedig már kiürített, 450 ezres Mariupol, Azovi-tengeri kikötő- és iparvárosba. (Amit azóta az ukrán hadsereg bevehetetlen erőddé épített ki, és ahol a tervek szerint amerikai támaszpont is épül.)
(2) Beigazolódni látszik az Önök megfigyelőjének régi aggodalma (amiről eddig Moszkvában nem látszottak tudomást venni): A MINSZKI FEGYVERSZÜNETNEK A HARCI MORÁLT, AZ EMBEREK LELKÉT ZÜLLESZTŐ, PUSZTÍTÓ HATÁSÁRÓL. A Moszkva által gúzsba kötött néphadseregnek azt a hat éve tartó lelki gyötrelmét, hogy annak szigorú – IRGALMATLAN – parancsára tétlenül kell figyelniük nemcsak a gondjaikra bízott lakosság büntetlen ágyúzását, életfeltételeik módszeres pusztítását, de még saját bajtársaik értelmetlen pusztulását is. A nacionál-fasiszta ukrán terrorállam módszeresen, sorra lőtte ki, gyilkolta meg a legkiválóbb hadvezetőket. Mint ismeretes, pokolgépes merénylet áldozata lett Alekszandr Zaharcsenkó, a Donyecki Népköztársaság első, lánglelkű vezetője is. Haláluk mind-mind megtorlatlan maradt. Az eltelt hat év alatt az összeomlás szélén álló ukrán hadsereg talpra állt, erőre kapott, sorozatban kapja a jobbnál jobb fegyvereket. A krími kudarc után már régen talpra állt a NATO is: összeszedték magukat, konszolidálódtak, felvonultak az orosz határokhoz. Az ellenség már ott dörömböl Oroszország kapuin, nyomakodna befelé.
MOSZKVA VERMET ÁSOTT A DONBASSZNAK – ÉS MOST MAGA ESIK BELE. Abból a helyzetből, amibe manőverezte magát, jól már nem tud kijönni – csak rosszul, vagy még rosszabbul. Most, a maga számára összehasonlíthatatlanul rosszabb erőviszonyok mellett, egy nagy háború jóval nagyobb kockázata mellett lesz kénytelen megtenni azt, amit hét éve még viszonylag könnyen, minimális kockázattal megtehetett volna.