A helyzet a Donbasszban éleződik. Azt nem lehet mondani, hogy ez a soron következő eset. Minthogy az utóbbi egy-másfél évben a kölcsönös ágyúzások hevessége többé-kevésbé alábbhagyott. Ezzel együtt is, egy sor tény mutatja, hogy a háború forró szakasza már nincs messze.
Barbara Takman „Augusztusi ágyúk” c. könyvében, mindjárt az elején ezeket a sorokat olvashatjuk: „A háborút nem akarta senki. A háború elkerülhetetlen volt”. A könyv ezekkel a szavakkal írja le az első világháború kezdetét. Azzal mindenki tisztában volt, hogy el fog kezdődni. De bármennyire is nem akarták ezt a háborút, tenni ellene nem tudtak semmit. Túlságosan sok ellentét halmozódott föl.
Ugyanez történik most a Donbasszban.
Sajnos, 2014 óta Ukrajna vonatkozásában Oroszország egy sor stratégiai hibát vétett.
Az elsőt: 2014 tavaszán. Amikor azt a döntést hozták, hogy elvetik Novorosszija tervét. (1) A Kremlben, a szovjet időkből kiindulva, Ukrajnát egységes egésznek tekintik.
A legmagasabb szintű hivatalnokok számár gyakorlatilag semmi különbség nem volt, és nincs Lvov és Harkov között. Az ő szemükben az egyik is, és a másik is, a jó, öreg Ukrajnát testesíti meg. Amely egy az egyben kell, hogy baráti legyen Oroszország iránt, és nem részenként. (2)
Ebből kiindulva Ukrajna délkeleti térségeire úgy tekintettek, mint olyan területre, ahonnan majd megindul a Majdannal szembeni reconquista. Ahelyett, hogy felosztották volna Ukrajnát, kiemelték volna belőle Novorissziját, amelynek minden esélye megvolt arra, hogy egy 15-17 milliós népességű, teljes értékű állammá váljon. De hát, ugye… Kezdettől fogva látszott, hogy nem lesz itt semmiféle reconquista.
A második hibát 2014 augusztusa végén, ősze elején követték el, amikor leállították a DNR népfelkelőinek offenzíváját. Emlékeztetnék arra, hogy Mariupol addigra már teljesen körbe volt zárva. (3) A városban már csupán az Azov ezrednek legföljebb 500 embere maradt. Az ukrán hadsereg többi egységei szégyenszemre elfutottak. A népfelkelők felderítői elvetődtek már Zaporozsje megye településeiig. (4) Minimum ki lehetett volna jutni Donyeck és Luganszk megye közigazgatási határaiig. De ez sem történt meg.
A 2015 februárjában aláírt minszki megállapodások – az már csak a következmény. Sokan ezeket a megállapodásokat szégyenteljeseknek nevezik. De ez nincs így. Ellenkezőleg. 2015 februárjának viszonyai között a Minszki Megállapodások – amikor az offenzíva kiteljesítése már lehetetlenné vált – Oroszország diplomáciai sikerévé váltak. Lévén, hogy Ukrajnára ez egy sor olyan kötelezettséget hárított, amelyeket Kijev sohasem fog tudni teljesíteni. (5)
Mindez immár hat éve húzódik. Ám tovább most már nem húzódhat. Előbb-utóbb bekövetkezhet a páciens állapotában a visszaesés.
Jelenleg, hat év alatt először vannak együtt mindazon feltételek, amelyek egy nagyszabású hadművelet megindításához szükségesek. Zelenszkij népszerűsége indexe a mélyponton van, népszerűségét úgy a feltételesen oroszbarátnak (Ellenzéki Összefogás az Életért, Sarij [6]) mint a feltételesen ukránbarátnak nevezhető ellenzék (Porosenkó) tudja csak növelni.
Az Egyesült Államokban Biden került hatalomra. Akinek kormányzata régtől fogva megvan a stratégiája arra, hogy a feszültség gócpontjait hozza létre Oroszország határainál. Amelyek arra hivatottak, hogy Moszkva ne a gazdaság fejlesztésére fordítsa a fokozott figyelmet.
Mindez elkerülhetetlenné teszi a forró fázis bekövetkeztét. Akarja-e ezt Zelenszkij? Nem tudom biztosan – ám más választása nincs. Akarja-e ezt Oroszország? Figyelembe véve a Kremlben abszolút uralkodó pacifista közhangulatot, egyértelműen nem. Ám ha az ukrán hadsereg megindul, más választása nem marad.
Most már megkezdődött az idegek harca. Kinek sikerül a másikat provokálnia – és ki az, akinek a türelme elfogy. Itt, egyfelől, az ukrán hadseregnek vannak esélyei. Mivel az adott helyen szolgáló milicistáknak már elegük van abból, hogy „hallgatni” kénytelenek, amikor a „fémdarab” a városaikat veszi célba. Másfelől viszont az ukrán hadsereg némely egységeinél az agresszív közhangulat egyre erősödik. És számukra csak az okot kell megteremteni.
Azt, persze, nem lehet mondani, hogy a forró szakasz már a legközelebbi időszakban bekövetkezik. Meglehet, most még el lehet oltani. De soha nem volt még ilyen nagy az esélye annak, hogy az eseményeknek ez a változata következzen be. És ha ez most még nem következik be, egyértelműen bekövetkezik majd valamikor máskor.
Megjegyzések:
(1) Az 1780-as években – az újonnan elfoglalt Fekete-tengeri partvidéken, a mai Ukrajna területének keleti és déli részén Nagy Katalin cárnő megalapította Novorosszija (Új-Oroszország) kormányzóságot. Ennek területe a mai Harkovtól a mai Ogyesszáig húzódott.
Főként a XIX. század utolsó harmadában (amikor nálunk is) ezeken a területeken megindult az iparosítás. Harkov a mai Ukrajna második legnagyobb városa, másfél milliós iparváros (1930-ig Ukrajna fővárosa volt). A Donyec-medence (Donbassz – bányászat, kohászat, gépgyártás, vegyipar, mint hajdan a mi Borsodunk) a cári Oroszország legnagyobb iparvidéke volt (Szentpétervárt leszámítva) Mariupol, 450 ezres kikötő- és iparváros, az Azovi-tenger ukrajnai szakaszának legnagyobb kikötője. A Krím – a szevasztopoli, geostratégiai jelentőségű orosz haditengerészeti támaszpont. Nyikolajev a hajóépítéséről híres. Ogyessza – az egyik legnagyobb kikötő. A paraszti-kispolgári Ukrajnától élesen elütve Novorosszija soknemzetiségű iparvidék, ahol az orosz a különböző nemzetiségek közötti érintkezés nyelve is.
(2) Ez a szemlélet érvényesül (legalábbis érvényesült) Putyin elnök Ukrajna-politikájában. Az orosz államfő mindmáig a világ egyetlen politikusa, aki foggal-körömmel igyekszik megakadályozni a minden ízében recsegő-ropogó Ukrajna széthullását. A Szovjetunió hajdan második legnépesebb, és egyik leginkább jómódú tagköztársaságára ráillik a kudarc-állam (failed state) elnevezés. Harminc éves fennállása óta nem tudta bizonyítani életképességét. Noha minden adottsága meglett volna, hogy egy jómódú, gyorsan fejlődő középállam váljon belőle.
(3) Különböző mendemondák, gyermetegnél gyermetegebb magyarázatok láttak napvilágot annak idején arról, hogy Putyin elnök miért nem engedte fölszabadítani az akkor már három hónapja a nacionál-fasiszta Ukrajna rémuralma alatt szenvedő várost. A tények utólagos összegzésének fényében lassan világossá válik: az orosz diplomácia az első minszki fegyverszüneti megállapodást féltette (noha arra távolról sem Oroszországnak, még kevésbé a Donbassznak – hanem az összeomlás szélére jutott kijevi náci juntának és hadseregének volt szüksége. Amelyik a páni rémület elmúltával hamar elkezdte azt aláásni, megtorpedózni.
E verziót látszik alátámasztani az a legújabban feltárt tény: mindannyiunk kedvenc Merkel muttijának a nyomására állította le Putyin elnök Mariupol felszabadítását (no meg a donyecki repülőtér felszabadításáért megindult katonai akciót).
(4) Mariupol küszöbönállónak látszó felszabadításakor már szóba került: ezt követően a néphadsereg folytatja előrenyomulását délnyugati irányban, megkísérelve utat törni a földrajzilag akkor teljesen elszigetelt Krím felé.
(5) Igen, annak idején ezt nagy diplomáciai győzelemként ünnepelték. Legföljebb a Donbassz ügyével rokonszenvező megfigyelőben vetődött fel számos kérdés, már akkor. Például: maga Putyin elnök vallotta be nemrég: a két donyecki vezető ellenállását csak üggyel-bajjal sikerült leszerelnie (nyilván megzsarolva őket a támogatás teljes megvonásával). Mert miféle győzelem az, hogy A DONBASSZT VISSZATOLONCOLTÁK UKRAJNÁBA – homályos ígéretekért cserében? Nem voltak még tapasztalataik arról, hogy Kijev MÁR AZ ELSŐ MINSZKI MEGÁLLAPODÁSBÓL SEM TELJESÍTETT SEMMIT? A két de facto államfőnek nem engedték meg rangjukat is föltüntetni az aláírt megállapodáson (amúgy miféle nemzetközi dokumentum az – miféle dokumentumot szentesített az ENSZ Biztonsági Tanácsa – amelybe odafirkálhatja nevét két, nem tudni miféle úr (valami Mr. Alekszandr Zaharcsenkó, és valami Mr. Igor Plotnyickij)? Érvényes így, egyáltalán, az a NEMZETKÖZI megállapodás? Nem engedték „Novorosszija Fegyveres Erőinek” nevezni azontúl a két néphadsereget – visszaminősítve őket „népi milíciákká” (milíciáknak nem hivatalos, félkatonai szervezeteket – ha úgy tetszik, TÖRVÉNYTELEN ALAKULATOKAT szoktak nevezni.) Csoda-e, ha Kijevben nem akarnak tárgyalni a két, címétől megfosztott, zsiványnak, banditának tekintett úrral (még ha másutt szó is esik, hogy Kijev köteles közvetlenül tárgyalni a két népköztársasággal). És hol vannak a szankciók a megállapodás nem teljesítéséért? Hogy az győzelem, amiért onnantól NEM LŐTTÉK ANNYIRA A DONBASSZ TELEPÜLÉSEIT? Annyira nem lőtték – de azért lőtték. Végestelen végig. A 29 tűzszünetből 28 élettartama 9 perc és két nap között váltakozott.
(6) Anatolij Sarij – külföldi emigrációban élő blogíró. A közelmúltban pártot alapított, amely máris nagy nyomásnak van kitéve a hatalom felől. Nemrégiben, hazaárulás címén haza eljárást kezdeményezett ellene az ukrán titkosszolgálat.