Az orosz diplomácia az utóbbi időben olyan, mint egy fogatlan oroszlán. Az országot mindenfelől rúgják, harapják. Válaszreakció azonban vagy nincs egyáltalán, vagy az elhanyagolható.
Ugyanakkor most Oroszország számára adott a lehetőség egy pompás, jogi szempontból abszolút „csont nélküli” lépésre. Elég lenne csupán azt meglépni, és nagyon sok probléma – elsősorban Ukrajnával összefüggésben – megoldódna.
Az Orosz Föderáció – a Szovjetunió jogutódja. Ezt a világon mindenütt elismerik, ennek a tényét senki sem vitatja.
Senkinek sem lehet tehát ellenvetése, ha az Orosz Föderáció, a Szovjetunió nevében kiáll és bejelenti: a maga részéről felmondja „a Belovezs’szkaja Puscsa-i Megállapodást”. (1)
A Szovjetunió Alkotmányában volt egy pont: az ország területi integritásáról. Az államhatárok bármiféle megváltoztatása csak egy olyan országos népszavazás eredményeként vált lehetségessé, amilyenre 1991 tavaszán sor is került. A Szovjetunió állampolgárainak túlnyomó többsége (2) a Szovjetunió fenntartására szavazott.
A balti köztársaságoknak a Szovjetunióból történt kiválásának még volt jogi alapja. Az Észtország, Lettország és Litvánia függetlenségéről szóló okiratot a Szovjetunió Államtanácsa készítette elő. Ám némely köztársaságok (Oroszország, Ukrajna, Belorusszia [3]) vezetőinek ezt követő cselekedetei már abszolút törvénytelenek voltak.
Mert mi az akadálya annak, hogy az Orosz Föderáció, a Szovjetunió nevében felszólaljon és bejelentse: nem ismeri el a „Belovezs’szkaja Puscsában megszületett különalkut”. Egy ilyen demars nyomán minden egyes köztársaság tárgyalni kezdene Moszkvával a szövetségi államból való kiválás feltételeiről.
Ukrajna számára ez a folyamat igazi történelemóra lehetne. Maga ez az államalakulat visszatérhetne a Bogdan Hmelnyickij uralkodásának, és a Perejaszlav-i népgyűlésnek (4) az időszakában érvényes volt történelmi határai közé. (Az 1654 előtti, „eredeti” Ukrajna területe a fönti térképen citromsárgával jelölve).
Megjegyzések:
(1) Az 1991. augusztusi „puccskísérlet” kudarca megpecsételte az összeomlás szélére jutott Szovjetunió sorsát. Az év végére a három legnagyobb, gazdaságilag legerősebb volt szovjetköztársaság – az orosz, az ukrán és a belorusz – elnöke (még mindig tartva a „kommunista visszarendeződéstől”) megelégelte még azt a formális függőséget is, amit az összeomlás szélére jutott Gorbacsov, szövetségi elnökként, számukra jelentett. MINDENFÉLE ELŐKÉSZÍTÉS NÉLKÜL december elején hárman összegyűltek a korábbi belorusz párt- ás állami vezetésnek a lengyel határtól mindössze 6 km-re lévő erdei vadászkastélyában. (Hogy ahonnan, végszükség esetén, gyorsan átmenekülhessenek lengyel területre. Hogy ott a többi köztársasági vezetővel sem egyeztetve, puccsszerűen, mindenkit kész tények elé állítva, kimondják a Szovjetunió feloszlatását. 25 millió orosz találta magát egyik pillanatról a másikra idegen, vele szemben ellenséges környezetben. Családok szakadtak szét, szabadjukra engedve lángoltak föl gyilkos indulatok. Százezrek, milliók estek áldozatul a nacionalista őrületnek. Nemzedékek áldozatos munkájának gyümölcse lett oda, tízmilliók szegényedtek, nyomorodtak el, míg egy szűk réteg a hajdani nábobok gazdagságában, pompájában tündököl.
(2) A szavazáson részt vevők egészen pontosan 76 százaléka kívánta a Szovjetunió megőrzését. Szavazatukra azonban fittyet hánynak a széthullás, a káosz haszonélvezői.
(3) E három volt szovjetköztársaság vezetőiből lettek a Szovjetunió sírásói.
(4) 1648 óta folyt a mai Ukrajna területén élő kozákság szabadságharca a lengyel elnyomással szemben. A hatalmas ellenséggel vívott harcukban a kozákság az orosz cár segítségéért fordult. 1654-ben megtartott Perejaszlavban összehívott népgyűlésükön – cserében az orosz cár segítségéért – uruknak ismerték el őt, és fölesküdtek hűségére. A modernkori történelemszemlélet értelmezésében – sok évszázados elszakítottság után – ekkor tért vissza a kisorosz népesség orosz hazájába, egyesült vele újból. Ez vezette Nyikita Hruscsov akkori főtitkárt, aki az alapvetően oroszok lakta Krím-félszigetet tekintette jubileumi ajándéknak.