https://karpatalja.ma/sorozatok/kopogtato/kopogtato-dicsoseg-ukrajnanak-dicsoseg-a-hosoknek/
- 06. 13.
Önök hányszor, milyen szövegkörnyezetben hallották a címben szereplő köszöntést? Én legtöbbször politikusoktól, az utóbbi időben főként az ukrán válogatott meze kapcsán, korábban túlnyomórészt katonatemetéseken.
Popovics Rolandén, Timoscsuk Mihályén, Oleg Tyurikovén. Lőrinc Sándor virrasztóján nem, de a temetésén volt, aki harsogja. És hallottam Uglyán is, Volodimir Cirik búcsúztatóján. Álltam a tömegben, néztem a zokogó családot a 23 éves katona nyitott koporsója körül, a könnyező bajtársakat, és velük együtt sírtam. Nem ismertem az áldozatot. Tudósítóként, egy budapesti fotós fixereként voltam jelen, mégsem tudtam objektív maradni. Letaglózott a település gyásza, majd jött a mérhetetlen keserűség és a düh, hogy ezek az emberek (sokan még szinte gyerekek) értelmetlenül haltak meg. Ugyanezt éreztem, amikor Márkusz Viktor feleségével, Popovics Roland szüleivel, Timoscsuk Mihály és Lőrinc Sándor édesanyjával, Szólics Román nővérével, családtagjaival beszéltem. A szemekben nem láttam mást, csak fájdalmat és ürességet, amit a posztumusz kitüntetések nem tölthetnek ki. Ahogy a napokban elesett 22 éves Semcsuk Karina vagy a 37 éves Volodimir Beljov hozzátartozóit is aligha vigasztalja, hogy magasztos célért halt meg a szerettük.
Hét éve folyamatos a vérontás, és egy szemernyit sem kerültünk közelebb a békéhez. Nem vagyok hadvezér sem államelnök, nincs receptem az eléréséhez, de abban biztos vagyok, hogy a sport átpolitizálása nem lehet megoldás. Épp ezért nem a mezekre kérünk hősöket, hanem a törvényhozásba. Hősöket, akik nem járulékos veszteségként tekintenek az áldozatokra. Akik minden erejükkel a valós problémák megoldásán dolgoznak, amíg a katonák az országért kockáztatják életüket a frontvonalban.
Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma
Mint hírszerkesztő, objektívnek kéne maradnom, és tartózkodni a kommentártól. Most mégsem tudok.
A címben szereplő köszöntéssel, magyarországi magyar létemre, úgy tűnik, előbb szembesültem. Nemcsak már a Majdan idejéből, de korábbról is. Olvastam, hogy a „Dicsőség Ukrajnának! / A hősöknek dicsőség!” köszöntés a második világháborúban a németek oldalán harcoló és vérengző, zsidók, oroszok, kommunisták, a megszállók ellen harcoló ukránok, hadifoglyok tízezrei mellett százezer nyugat-ukrajnai lengyel lemészároló fasiszta ukrán segédcsapatok köszöntése volt.
Nagyra becsülöm Pallagi Mariannát. Tudom, milyen bátorság kell még annak a leírásához is, amit tőle általában olvasni lehet. Azt is tudom, hogy így sem írhat meg, bizonyára, sok mindent, amit meg szeretne írni. Ilyenkor inkább nem ír az ember semmit. Mert én nem sajnálkoznék annyira azok sorsán, akik – NEM, NEM A HAZÁÉRT, HANEM ANNAK VEZETŐI ÉRDEKEIÉRT, AZ UKRÁN OLIGARCHIA URALMÁÉRT, UKRAJNA SZOLGASÁGBA VETÉSÉÉRT HALTAK MEG. Akár akarták, akár nem. Az ottani magyar fiatalemberek, objektíve, azért haltak meg, hogy honfi- és sorstársaikat ez a szörnyeteg rezsim tovább gyötörhesse. Azokért haltak meg, akik szerint UKRAJNÁBAN CSAK UKRÁNOK ÉLNEK. (Nem úgy mondják, hogy ukrán állampolgárok, hanem hogy UKRÁNOK. MAGYARUL BESZÉLŐ UKRÁNOK. A mindössze háromnegyed évszázada óta ott regnáló idegen hatalom szerint Kárpátalján nem léteznek az 1100 éve ott élő magyarok. Akik, amikor ott letelepedtek, olyan, hogy Ukrajna, messze nem volt még. Ukrajna nevű államalakulat csak JÓ EZER ÉVVEL KÉSŐBB, JÖTT LÉTRE.
Az ukrán hadseregben szolgáló – EGY MÁSIK NÉP SZABADSÁGÁNAK VÉRBE FOJTÁSÁÉRT HARCOLÓ magyar fiatalok azok hatalmát védik, akik nem tekintik őshonosnak az 1100 éve ott élő magyar népet.
Tudom, Ukrajnában tilos a Donbassz honlapjait olvasni, börtön jár érte – de még a posztolásért is. Így Marianna nem tudhatja, mi folyik ott. Meghatja az UKRÁN család gyásza, meghatják az elesett ukrán bajtársainak könnyei. Nem tudva semmit a Donbasszról, nyilván nem sejti, hogy mennyire fáj az ottani feleségeknek, anyáknak férjeik, fiaik elvesztése. FÁJDALMUKAT MÉG CSAK FOKOZZA, HOGY EZEKNEK AZ ÁLDOZATOKNAK NEM KELLETT VOLNA MEGHALNIUK. Ha békén hagyják őket.
Meg tetszettek tehát könnyezni a kárpátaljai ukrán és magyar anyák gyászát. Tetszettek-e azonban hallani arról, hogy a megtámadott Donbasszban anyák nemcsak már felnőtt fiaikat, de kicsiny gyermekeiket is siratni voltak már kénytelenek? Úgy két hónapja egy ukrán drónról robbanószerkezetet dobtak le egy kertes családi ház udvarába. A család ötéves kisfia éppen kilépett a házukból. A robbanás letépte a végtagjait, a pravoszláv szokás ellenére zárt koporsóban kellett temetni, oly szörnyű volt a látvány. Ha meg tetszettek könnyezni az ukrán család gyászát temetés közben, mit tetszettek volna szólni ahhoz a temetéshez? A gyermek nagyanyja önkívületben kiáltozott, zokogott: miért engedte előre a gyereket. A szíve hasadt meg tőle az embernek. Kárpátaljáról most nem beszélek, onnan messze a háború. De a tulajdonképpeni Ukrajnában hány gyermeket kellett temetni? (A Donbasszban számuk kétszáz fölötti.)
Mondják: ha nem tudod eldönteni, melyik a támadó fél, és melyik védekezik – akkor nézd meg: melyik oldalon esnek áldozatul gyermekek. Ebben a háborúban, ahol ukrán, ukrajnai anyák siratják felnőtt fiaikat – egy kárpátaljai jótét léleknek pedig megesik a szíve rajtuk – abban a háborúban A MÁSIK OLDALON KICSINY GYERMEKEKET IS SIRATNAK. Mely oldal ellen kárpátaljai – közöttük magyar – fiatalok is harcolnak, véreznek, elesnek. Ők egy, a szabadságáért harcoló nép elleni háborúban esnek el.
A megjegyzések teljes változata az alábbi hivatkozáson olvasható:
https://vk.com/doc626800223_599764653