2014 előtt megállapodások, közös projektek százai szolgálták népgazdaságaink, üzleti, kulturális kapcsolataink fejlődését, biztonságunk erősítését, közös szociális, környezetvédelmi feladataink megoldását. Érezhető hasznára váltak az embereknek – mind Oroszországban, mind Ukrajnában. És ezt tartottuk mi a legfontosabbnak. Ezért Ukrajna minden – hangsúlyozom: minden – vezetőjével gyümölcsöző együttműködést folytattunk.
Még a 2014-es ismert kijevi események után is azzal bíztam meg az orosz Kormányt: gazdasági kapcsolataink megőrzése és fejlesztése érdekében gondolják át a szakminisztériumok és tárcák közötti kontaktusok lehetséges variációit. Ám ahogy korábban, úgy mindmáig nem tapasztaltuk, hogy ez az óhajunk viszonzásra lelne. Ezzel együtt is, Oroszország ma is Ukrajna három legfontosabb kereskedelmi partnerének egyike. Ukránok százezrei jönnek hozzánk kenyérkereset céljából, és itt szívélyes fogadtatásra, támogatásra lelnek. Hát, ilyen ez az „agresszor ország”. (1)
A Szovjetunió felbomlásakor Oroszországban is, és Ukrajnában is sokan őszintén úgy gondolták: akárhogy is van, feltétlenül fennmaradnak közöttünk kulturális, szellemi, gazdasági kapcsolataink. Ahogy megmarad annak a népnek a közössége is, amely, az alapokat tekintve, mindig is egyazon, egységes népnek tartotta magát. Az események azonban – eleinte csak fokozatosan, ám aztán egyre gyorsuló ütemben – kezdtek más irányt venni.
Az ukrán elit, a lényeget tekintve úgy gondolta megalapozni országának független mivoltát, hogy – igaz, a határok kérdését kivéve (2) – megtagadta a múltat. Megkezdődött a történelem átírása, mitológiává alakítása, kigyomláltak belőle mindent, ami összeköt minket. Megszállásként emlegetik azt az időszakot, amikor Ukrajna az Orosz Birodalom, majd a Szovjetunió része volt. A kollektivizálás mindannyiunk számára közös tragédiáját, a 30-as évek elejének nagy éhínségét úgy állítják be, mint az ukrán nép elleni népirtást.
A radikálisok, a neonácik nyíltan, mind arcátlanabbul előálltak ambícióikkal. Bátorították őket a hatalom, a helyi oligarchák. Akik, miután kifosztották Ukrajna népét, az összerablott javakat nyugati bankokban tartják, és készek még tulajdon édesanyjukat is eladni, csakhogy a tőkéjüket megőrizhessék. Mindehhez még hozzávehetjük az állami intézmények krónikus erőtlenségét – amelyek az idegen geopolitikai akarat önkéntes túszainak helyzetébe kerültek.
Emlékeztetnék rá, hogy az Egyesült Államok, az Európai Unió országai már meglehetősen régóta, még jóval 2014 előtt hozzáláttak ahhoz, hogy Ukrajnát, tervszerűen és kitartóan, az Oroszországgal való gazdasági együttműködés leépítése, korlátozása felé terelgessék. Mi, mint Ukrajna legnagyobb kereskedelmi, gazdasági partnere, azt javasoltuk, hogy a fölmerülő problémákat egy Ukrajna-Oroszország-EU formátumban vitassuk meg. Mindannyiszor azonban az volt a válasz, hogy Oroszországnak ehhez semmi köze, a kérdés egyedül csak az Unióra és Ukrajnára tartozik. A párbeszédre tett többszöri orosz javaslatokat a nyugati országok de-facto elutasították. (3)
Ukrajnát apránként kezdték bevonni egy veszélyes geopolitikai játszmába, amelynek célja az volt, hogy Ukrajnát az Európa és Oroszország közé emelendő korláttá, Oroszország elleni hídfőállássá változtassák. És óhatatlanul eljött az az idő, amikor az „Ukrajna – az nem Oroszország” koncepciója (4) már nem volt megfelelő. Egy „Anti-Oroszországra” volt szükség. Amit mi soha nem fogunk elfogadni.
Ennek a projektnek a megrendelői lengyel és osztrák ideológusok ama régi keletű elképzelését vették alapul, miszerint létre kell hozni egy „Antimoszkovita Ruszt”. És senki se álltassa magát azzal, hogy ez, úgymond, az ukrán nép érdekében történik. A lengyel Rzeczpospolitának sohasem volt szüksége az ukrán kultúrára, és főleg nem a kozák autonómiára. Ausztria-Magyarországon a történelmi orosz vidékeket kíméletlenül kizsákmányolták. E vidékek voltak mindig is a legszegényebbek. Az OUN-UPA (5) kollaboránsai által kiszolgált náciknak nem Ukrajna kellett (6), hanem élettér, és az árja uraságokat kiszolgáló szolgahad.
Megjegyzések:
(1) Oroszországot az ukrán parlament már évekkel ezelőtt külön állásfoglalásban „agresszor” országnak nyilvánították. Ezt az állásfoglalást annyira fontosnak tekintette az ukrán vezetés, hogy a helyi hatalmi szerveket is hasonló nyilatkozat megtételére kötelezték.
Hivatalos kijevi álláspont szerint a kelet-ukrajnai konfliktus „orosz agressziónak” tekintendő. Büntetendő cselekmény, ha ezt a konfliktust (az egyébként kompromisszumos megfogalmazású) „polgárháborúnak” meri nevezni. Azbei Tristan, a magyar Miniszterelnökség helyettes államtitkára – aki EGY ITTHONI FÓRUMON „polgárháborúként” találta említeni a Donbasszban dúló konfliktust, ezért azonmód rákerült az ukrán titkosszolgálatok „MIROTVOREC” („Béketeremtő”) elnevezésű, UKRAJNA ELLENSÉGEIT SZÁMON TARTÓ FEKETELISTÁRA. Kijevi ideiglenes ügyvivőnket pedig – az e miatti tiltakozó jegyzék átadásakor – kioktatták: Magyarországnak illene tartania magát a NATO (Ukrajnával kapcsolatban) egyeztetett külpolitikájához.
Orosz részről ilyenkor föl szokták tenni a gonoszkodó kérdést: ha Oroszország csakugyan agresszor, akkor Ukrajna miért kereskedik vele, miért hagyja, hogy Ukrajna mindmáig legnagyobb külföldi tőkebefektetője legyen? Miért nem szakítja meg a diplomáciai kapcsolatait Oroszországgal, és miért nem üzen neki hadat?
Ukrajna nemrég elfogadott nemzetbiztonsági stratégiája azután Ukrajna első számú ellenségének nyilvánította Oroszországot. Ám az eddigi kapcsolatok változatlanok.
(2) A szovjet korszakban Ukrajna területe másfélszeresére nőtt. Pár éve viszont Ukrajna kinyilvánította, hogy megtagadja a szovjet és kommunista múlt minden örökségét. Azokra a felvetésekre azonban nem érkezett válasz, hogy akkor lemond-e a szovjet korszakban neki ajándékozott területekről. Lemond-e ENSZ-tagságáról, melynek 1945 óta alapító tagjának számít. Lemond-e a szovjet korszakban kiépített iparról, visszafizeti-e az azok megépítésébe beruházott irdatlan összegeket. A KÖZHIEDELEMMEL ELLENTÉTBEN UKRAJNÁNAK NINCSENEK NEMZETKÖZILEG ELISMERT HATÁRAI. Az 1996-ban aláírt, majd 1998-ban ratifikált orosz-ukrán barátsági szerződés kis részben rendelkezik területi kérdésekről is. Minthogy azonban Ukrajna, lejártakor, nem hosszabbította meg a szerződést, ezzel az érvényét vesztette. Vele együtt pedig az abban rendezett területi megállapodások is.
(3) Arról van szó, hogy az EU és Ukrajna között készülő szabadkereskedelmi megállapodás egyes pontjai lehetőséget adtak arra, hogy az uniós országok – némely termékeiket ukrán termékekké átcsomagolva, azokat bejuttassák az orosz piacokra – amivel nem kívánatos konkurenciát teremtettek volna a hazai termékeknek. Az orosz fél ezért háromoldalú megbeszéléseket, egyeztetéseket szorgalmazott a szabadkereskedelmi megállapodás vonatkozó pontjairól.
(4) 2003-ban Ukrajna második elnöke, (az egyébként oroszbarátnak tartott) Leonyid Kucsma írt egy könyvet, „Ukrajna – az nem Oroszország” címmel. Ezzel Kijev kinyilvánította, szakít mindennel, ami Oroszországhoz fűzte.
(5) OUN (Ukrán Nacionalisták Szervezet). A 30-as években szélsőséges ukrán nacionalisták hozták létre, az akkor még Lengyelországhoz tartozó Galíciában. A mozgalom élére a később 1. számú ukrán háborús bűnösként elhíresült Sztepan Bandera került. Akinek már a lengyel hatóságokkal is meggyűlt a baja, amikor merényletre készült a lengyel belügyminiszter ellen.
A szélsőséges ukrán nacionalisták napja azonban igazából a német megszállás idején virradt föl. 1942. október 14-én megalapították az OUN fegyveres szárnyát, az un. „Ukrán Felkelő Hadsereget” (UPA) Sok rémtette közül is kiemelkedett mintegy százezer, ártatlan lengyel nemzetiségű állampolgár hihetetlen és felfoghatatlan borzalmakkal kísért lemészárlása Volhíniában (Wolyn) és Galíciában, 1943-44 folyamán.
Október 14. ma az ukrán fegyveres erők napja. Az UPA egykori üdvözlései, köszöntései, harci kiáltásaik a mai Ukrajnában ismét forgalomba kerültek. Ismét előkerült a kollektív ugrabugrálás szokása („Aki nem ugrál, az moszkál” [muszka, ruszki]). Az UPA vörös-fekete zászlaját pedig ma a jobboldali szélsőségesek ernyőszervezete, a Majdan napjaiban több kisebb fasiszta tömörülés egyesüléséből lett „Jobb Szektor” örökölte meg.
(6) Miután 1941. június 30-án a németek bevonultak Lvovba, „Ukrajna” néven létrejött ott egy bábállam. Néhány hónapig egy fasiszta politikus, Jaroszlav Sztecko volt annak a miniszterelnöke. Nem tudni, miért, de 1942 januárjában a németek letartóztatták, és a sachsenhauseni koncentrációs táborba vitték. No, ott neki nem kellett osztoznia a többi rab szörnyű sorsában – külön, kormánypolitikusok számára fönntartott barakkban őrizték. A háború után az Egyesült Államokba került, ahol egy ukrán fasiszta szervezet vezetője lett. A 80-as évek elején fogadta, kezelt vele Ronald Reagan akkori és idősebb George Bush, a későbbi elnök is. (Az ukrán fasisztával parolázó mindkét – az akkori és a későbbi elnök is – jelentős szerepet játszott a magyarországi rendszerváltás elősegítésében is.)