Az elmúlt másfél hónapban bemutattuk a talán legismertebb amerikai geopolitikus, Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla című geopolitikai értekezését, amely amerikai vagy talán inkább atlantista szempontból mérlegeli a világ újrarendeződését és benne az amerikai érdekek érvényesítési lehetőségét. A következőkben szintén néhány folytatásban ennek ellenpólusát, Alekszander Dugin A geopolitika alapjai című könyvét, illetve az abban kifejtett, az orosz nemzeti érdekeket kifejező nézeteket mutatjuk be. Dugin könyvének, illetve Oroszország geopolitikai érdekeire vonatkozó nézeteinek bemutatását aktuálissá teszi az ellene tervezett merénylet, amelynek leánya esett áldozatul.
Ahhoz, hogy egy országnak vagy egy népnek geopolitikai érdekei lehessenek, elengedhetetlen, hogy megfelelő gazdasági és katonai ereje legyen, enélkül geopolitikai kérdésekbe nyilvánvalóan nem tud beleszólni, legfeljebb akkor, ha éppen ütközőállam, és a nagyobb geopolitikai befolyásra törekvő hatalmak rajta marakodnak. Egy ilyen helyzet azonban az adott ország szempontjából nem mondható különösen előnyösnek, mert gyakran az ország lerombolásával jár, amire példa lehet a koreai, a vietnami és most az Ukrajnában zajló háború.
Geopolitikai érdekei nemcsak a nagy országoknak, hanem a valamilyen alapon összetartó országcsoportoknak, sőt országok feletti entitásoknak is lehetnek. Dugin például, amikor az orosz nemzeti érdekeket fejtegeti, fő ellenlábasnak nem Amerikát, hanem az atlantizmust tekinti, ami egy lényegesen szélesebb fogalom, mint maga az Egyesült Államok. Valóban, az ukrajnai háború befejezése szempontjából nagyon is érdekes, hogy ki a másik fél.
Az Egyesült Államok mint nemzetállam? Az angolszász hatalmak? A NATO mint szervezet? Vagy a mindezek felett lebegő euroatlanti háttérhatalom? Emellett Európában Európának is lehetnek geopolitikai érdekei (Dugin is felvet ilyen geopolitikai szerveződési lehetőségeket), amelyek eltérnek mind az amerikai nemzeti érdekektől, mind a NATO mint katonai szervezet érdekeitől és legkivált az euroatlanti háttérhatalom érdekeitől.
Ebben a pillanatban azonban az Európai Unió és nagyobb tagállamainak vezetői nem képesek önálló geopolitikai érdekek megfogalmazására, hiszen lényegében az euroatlanti háttérhatalom kiszolgálói, és amiben még saját döntési lehetőségük van (energiapolitika), ott is sokkal inkább az európai érdekek sírásói, mintsem védelmezői.
Dugin ellentétben például Brzezinskivel, (aki geopolitikai fejtegetéseiben elsősorban nem amerikai, hanem atlantista érdekeket képviselt), igazi orosz hazafi, az ő gondolkodásának középpontjában az orosz nemzet érdekei, kulturális jellegzetességei és az oroszoknak az eurázsiai térséget integráló szerepe áll. Könyve nyolc fejezetének mintegy felét teszi ki a címnek megfelelő geopolitika elemzés, ezen belül más geopolitikusok gondolatainak taglalása és értékelése, a többi viszont Oroszország geopolitikai helyzetével és potenciális kapcsolati rendszerével foglalkozik.
Dugin szerint (könyve írásakor, tehát az 1990-es évek közepén) Oroszországban az ország jövőjét illetően két irányzat van. Az egyik a radikális liberálisoké vagy reformereké, akik a nyugati társadalmat, a modern kapitalista rendszert tekintik példának, és teljes mértékben elfogadják Francis Fukuyamának a történelem végéről, vagyis a liberális kapitalizmus végső győzelméről szóló nézetét. Ez az irányzat tagadja az olyan értékeket, mint az ember, a nemzet, a történelem, a geopolitikai érdekek, a társadalmi igazságosság, náluk minden a maximális gazdasági hatékonyságra, az individualizmusra, a fogyasztás és a szabadpiac elsőbbségének elvére épül.
A liberálisok Oroszország helyén egy olyan új társadalmat akarnak felépíteni, amely történelmileg soha nem létezett, és amelyben olyan gazdasági szabályok és kulturális meghatározottságok érvényesülnének, amelyek alapján ma a Nyugat és különösen az Egyesült Államok él. Ez a tábor a nyugati liberális terminológiát és jogi normákat használva könnyen választ tud adni az orosz valóság bármely problémájára. Hosszú ideig ideológiailag szinte csak ez az álláspont dominált, főleg azért, mert összességében egybeesik a liberális reformok általános irányvonalával.
Az orosz jövőre vonatkozó másik nézetrendszer az úgynevezett nemzeti hazafias ellenzék programja. Ez a tábor meglehetősen sokszínű, tagjait a liberális reformokkal szembeni ellenszenv és a reformerek által szorgalmazott liberális logika elutasítása egyesíti. Ez az ellenzék nemcsak nemzeti és nemcsak hazafias, hanem „rózsaszín–fehér”, azaz a merev marxista–leninista dogmákat elutasító kommunistákból és az ortodox monarchia, a cári típusú államiság támogatóiból áll össze.
Ezért Dugin ezt az irányzatot szovjet–cárista irányzatnak nevezi, és azt mondja, hogy nézetrendszerük olyan ideológiai, geopolitikai, politikai-társadalmi és közigazgatási archetípusokra épül, amely a szovjet és a szovjet előtti cári időszakot próbálja közelíteni egymáshoz. Dugin szerint e hazafiak ideológiája sokkal ellentmondásosabb és zavarosabb, mint a liberálisok logikus és zárt konstrukciója, ezért gyakran nem teljes koncepcióként vagy doktrínaként, hanem töredékesen, az érzelmek szintjén, következetlenül jelenik meg.
Dugin mindkét politikai irányzatot elutasítja, és azt mondja, hogy ezek zsákutcát jelentenének az orosz nép számára. A liberális irányzat az orosz nemzeti jellegzetességek fokozatos felszámolásával járna, és az oroszok számára a történelem végét jelentené, a szovjet–cárista irányzat pedig éppen azokban a történelmi formákban és struktúrákban próbálja újjáéleszteni a nemzetet és az államot, amelyek a valóságban fokozatos leépüléshez és végül összeomláshoz vezettek.
Ezért sürgősen szükség van egy harmadik útra, egy sajátos ideológiai koncepcióra, amely nem egyfajta kompromisszum a reformerek liberalizmusa és az „egyesült ellenzék” szovjet–cárizmusa között, hanem szakítva a dualista „liberálisok vagy ellenzék” logikával, mindkettővel szemben egy valódi, az orosz nemzet sajátosságaira és érdekeire épülő alternatívát hoz létre.
Dugin szerint az orosz nép egy történelmi közösség, etnikailag, kulturálisan, lelkileg és vallásilag egységes, egy sajátos civilizáció hordozója, amely nem egy, hanem számos állam létrehozásában játszott meghatározó szerepet a régi szláv fejedelemségek mozaikjától Moszkva-Oroszországig, Nagy Péter birodalmáig és a szovjet blokkig. A különböző formációk közötti folytonosságot az orosz nép nem egyszerűen csak etnikai alapon biztosította, hanem sajátos, önálló civilizációs eszmét fejezett ki bennük, amely nem hasonlított semmilyen máshoz. Nem az állam hozta létre az orosz nemzetet, hanem orosz nemzet, az orosz nép a történelem során különböző típusú államrendszerekkel kísérletezett. Mindez indokolja, hogy a geopolitikai koncepció kialakításának középpontjába az orosz nép és annak érdekei kerüljenek.
Dugin tehát az orosz népet egy olyan integráló erőnek tartja, amely képes más népeket összefogni, és ez is a hivatása az eurázsiai térségben. Hogy ez az összefogás Dugin szerint milyen formációkat jelenthet, azt a következő cikkekben fogjuk bemutatni, rámutatva egyben az ellenpólust képviselő Brzezinski nézeteire is. A két felfogás együttesen jobban megvilágítja a jelenleg folyó és egyre inkább eszkalálódó ukrajnai háború hátterét.
Megjegyezzük, hogy a geopolitikusok, így Dugin és Brzezinski is könnyedén rajzolnak fel és át térképeket, de hogy azok megvalósítása általában mivel jár, arról hallgatnak. Mégsem kellene őket ezért elítélni, hiszen azoknak a tényezőknek a figyelembevétele, amelyekkel a geopolitikusok foglalkoznak, segíthet nagy térségek békés együttműködésének kialakításában is.