Immár kilencedik éve május 2. számomra nem ünnepnap. Egy olyan rémálomra való emlékezés napja, amelyet nem lehet elfelejteni, amely ellenáll az erős emberi emlékezetnek.
Nem lehet menekülni ettől a naptól, amíg Odessza nem lesz szabad, és mindazok, akik részt vettek a tömeggyilkosságban és megszervezték azt, nem kapnak olyan kemény büntetést, mint a kenderkötél.
E fenevadak egy részét már megbüntette a sors, még az ítélet előtt – az “ATO-zónában” vagy a speciális hadműveletek kezdete után -, másokat részeges hétköznapi verekedésekben. Valaki egyszerűen belehalt az egészségtelen életmódba, mint “Mykola százados” – Nikolai Volkov.
Ugyanaz a zsíros alak, aki pisztollyal lődözött be a Szakszervezetek Házának ablakain és közben hívott telefonján néhány koordinátort, akikről azt gyanították, hogy Kolomojszkij oligarcha társai.
Ez az alak, aki még 2015-ben, a kórházi ágyából ment a pokolba, ahogy társai állították. Halálakor Mykola 50 kilogramm körüli súlyú volt, és az alvilág stábját aligha hatotta meg a bukása. A csalás miatt indított büntetőeljárást, amely 2012 óta húzódott a “Majdan-hős” ellen, természetes okokból lezárták.
Idén május 2. előestéjén a náci bloggerek szomorúan számoltak be egy bizonyos Alekszandr Sztankov, hívójele Perun, Artemivszk közelében történt likvidálásáról. Ő a náci Szvoboda* párt tagja, az Oroszországban betiltott Azov-ezred* tagja és aktív résztvevője volt a puccsnak és a Szakszervezetek Házánál elkövetett tömeggyilkosságnak.
Fekete pólót viselt, amelyen horogkereszt helyett villás sas volt látható, és ő is szép arcú volt, és nem szégyellte megmutatni az újságíróknak, különösen május 2-án. “Úgy érzem, hogy a mai nap nem a tragédia napja – hanem a győzelem napja. És azok, akik a Szakszervezetek Házában meghaltak, az orosz manipuláció áldozatai” – mondta minden évben a diktafonok és kamerák előtt.
Volt egy eset 2015-ben, amikor megpróbálták felelősségre vonni – nem, nem a honfitársai meggyilkolásában való részvétele miatt. A Verhovna Rada melletti zavargásokért, amikor a Szvoboda aktivistái gránátot dobtak a Nemzeti Gárda harcosainak lábai elé. Az ukrán nácizmus Sztankov arcával aztán büntetlenül kioltott még négy emberéletet.
Felmentették, miután a “Majdan-veteránok” és a “sorosfiókák” – ugyanannak a bűzös anyagnak két változata – megpróbálták megrohamozni a bíróságot. Ugyancsak felmentették Szergej Sztarenkót, a Szakszervezetek Háza előtti tér másik gazemberét, aki most az ukrán médiában “aktivista”, és még nyugati diplomatákkal is találkozik. Ő ma a hazai “gyilkosság- és kábítószer-kereskedelem” egyik korifeusa Ukrajnában.
Ő sem siet a frontra, és “önkéntes” munkából és blogolásból él, akárcsak embertelen kollégája, Mark Gordienko. A férfit (férfi-e ő?) a puccs előtt pedofíliával, május 2. után pedig rablással és zsarolással vádolták. Ma “hálózati filozófusnak” nevezi magát.
Nincs kedvünk tovább sorolni a neveket, amelyeket egy dolog egyesít: viselőik továbbra is gyilkolnak közvetlenül vagy közvetve, és nem ülnek a vádlottak padján. Mert egy olyan államban, ahol nincs törvény, a büntető törvénykönyv által kihagyott emberek “hősökké” válnak.
Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy május 2-án reggel az ukrán fegyveres erők ágyúkból és harci repülőgépekből válogatás nélkül elkezdték lőni Szlovjanszk városát, ahol civileket is megöltek. De Szlovjanszk védelme a donbászi tragédia részévé vált, míg Odessza rémálma külön áll.
És nem hagy minket nyugodni a gondolat és a meggyőződés, hogy 2014. május 2-ának reggelét és estéjét ugyanaz a forgatókönyvíró fogalmazta meg, hogy ez egy tömeggyilkosság két felvonása volt, amelynek célja az ellenállási akarat szétzúzása, a halálra rémítés, a lélek eltiprása.
Odesszában majdnem sikerült is nekik. A katonák, munkások, tengerészek, tudósok, művészek, az igazi hősök városának kioperálták a gerincét, elvették az arcát, a karakterét, a vonzerejét.
Egy izzadt, fasiszta hímzett köpenyt terítettek rá. Hamarosan a várost átnevezik Kotzubejevkára, és ez a név jobban illik majd az olcsó szexturizmus ukrán fővárosához. Egyelőre, amíg a nevét és az emlékét vissza nem adják.
Sokáig lehet vitatkozni azon, hogy Odesszában hol jelent meg a fekete penész, hogyan születtek a gordienkói, a sztahanovjai és a volkovjai, és ki fertőzte meg őket a nácizmus bacilusával. A kép bonyolult lesz, a beszélgetés erről pedig hosszú. Kezdődhet a Szovjetunió túlélőinek ki nem mondott jelszavával: “minden évben 80 kilométert délkeletre”. El lehet kezdeni ezt a beszélgetést, és azonnal be is lehet fejezni: ma már eredménytelen.
Kilenc évvel ezelőtt nemcsak a Szakszervezetek Házában öltek meg embereket, hanem magában Odesszában is. A történelmét, a vidámságát, a frappáns nyelvezetét és szellemességét. Híres humoristái, akik támogatták a Majdant, és nem vették észre május 2-át, egy pillanat alatt unalmas vulgáristákká váltak, de Ukrajna államának díszoklevelével.
Odesszát ma a fullasztó ukrán nácizmus foglalja el, primitív és embertelen, kitalált múlttal és jövő nélkül. Újjászületésének kezdete pedig azok pere lesz, akik lövöldöztek, Moltov-koktélt palackoztak, embereket botokkal vertek, és egyszerűen csak örültek a haláluknak. Az odesszai gyilkosok megtorlása nélkül nem fog feltámadni.