Elsőre meglepőnek tűnhet a címbéli gondolat. Ha pedig tényleg megtörténne, az óriási szenzáció lenne – és nem jó értelemben. Mekkora esély van erre? És egyáltalán, hogyan merülhet fel ilyesmi?
Amikor az ukrán konfliktusban részt vevő felekről beszélünk, természetesen nem csak az utóbbi két országról van szó, bár kétségtelenül ezt a narratívát próbálta egy éven keresztül eladni a nyugati propaganda, hadrendbe állítva a valóságra és az alapvető újságírói hivatásra egyaránt fittyet hányó, abszolút a politikai aktivizmusnak elkötelezett teljes médiagépezetet.
Ennek ellenére nem sikerült igazán; országonként különböző mértékben ugyan, de a lakosság jelentős része egyre kevésbé veszi be a hős ukránok szabadságharcáról és a nekik nyújtott önzetlen segítségről szóló mesét.
Miért fontos Ukrajna az USA-nak?
Részben ismerjük a választ: be akarják szorítani, le akarják nyomni Oroszországot, örökre megállítani a közeledését a kontinens nyugatabbi részéhez.
Mert ennek az évek óta tartó közeledésnek a kiteljesedése véget vetett volna nemcsak az Egyesült Államok európai gazdasági hegemóniájának, hanem európai katonai fenyegetettségének is. Nemcsak gazdaságilag, de védelmileg is függetlenné téve Európát az USA-tól.
Még nagyobb távlatokban akár létrehozva egy olyan európai–orosz szövetséget, amely már világhatalmi státust jelentett volna, Amerika egyértelmű konkurenciájaként. Egy Kína azonban elég volt nekik; még egy hasonló felemelkedést nem nézhettek tétlenül.
Ráadásul egy esetleges összeurópai békével és konszolidációval, egy Oroszországgal közös biztonsági rendszer létrejöttével különösen okafogyottá vált volna a NATO puszta létezése is.
Hiszen az Észak-atlanti Szerződés Szervezete mint katonai szövetség kifejezetten a szovjet fenyegetettséggel szemben, Nyugat-Európa megvédésére született.
Ha nincs fenyegetettség, nehéz indokolni a szervezet létezését, a lakossággal elfogadtatni a finanszírozását. Akár az érintett európai országokban, de különösen a NATO költségvetésének döntő hányadát adó Egyesült Államokban.
Oroszország integrálódásával a világgazdaságba, az orosz nyersanyagokat és energiahordozókat az európai gazdaság egyik legfontosabb alapjává téve, a kontinensre leselkedő orosz katonai fenyegetés egyértelműen megszűnt.
A NATO-nak tehát új feladat után kellett néznie. 2015-ben adódhatott volna egy menekülőút: a tömeges migráció elleni katonai fellépéssel, az Európára zúduló invázió megállításával a NATO újradefiniálhatta volna önmagát.
Ez a hajó azonban elment; a NATO továbbra sem talált magának valós funkciót.
Mi maradt tehát? Továbbra is fenntartani a fenyegetettség érzetét.
Az Egyesült Államoknak ismét démonizálnia kellett Oroszországot. Sokszor elhangzott már, hogy mindehhez sunyin felhasználták az ukrán népet. Egy végtelenül korrupt ország kiszolgáltatott lakosságát.
A terv az volt, hogy nekivezetik Oroszországnak. Oroszország azonban megelőző csapást mért – ahogy az USA is nevezte Irak megtámadását. Persze ezeket a gondolatokat bizony, ma tilos kimondani.
Mert aki megkockáztatja, arra lecsap a Nyugat hatalmas morális bárdja, szent inkvizíciója. És rásüti a bélyeget: putyinista!
Van azonban még egy, a NATO-hoz, annak funkcióvesztéséhez kapcsolódó ok, amiről nemigen láttam, hogy bárhol is beszéltek volna a nyilvánosság előtt. Pedig szerintem nagyon fontos.
Ez az ok pedig Törökország. A NATO-tagállamok közül Törökországnak van (természetesen az Egyesült Államok után) messze a második legnagyobb hadserege.
A fegyvereket, harcászati járműveket stb. (és nem utolsósorban a nukleáris kapacitásokat) tekintve Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország összességében ugyan valamivel erősebb, de a NATO európai haderejének érdemi részét, a katonaság létszámát tekintve, Törökország adja.
Majdnem annyi katonája van, mint a másik három országnak összesen. Akár csak az aktívakat nézzük (510 kontra 425 ezer), akár a tartalékosokkal és a paramilitáris egységekkel együtt (950 kontra 780 ezer). A – vélt vagy valós – orosz fenyegetettséggel szemben Németországot, Hollandiát, de Romániát vagy épp minket is jelentős részben török katonák védik, védenék meg.
Törökország azonban már jó ideje nem tekint érdemi veszélyként Oroszországra.
Kifejezetten jó kapcsolatot ápolnak, és ez az egyre javuló viszony furcsa módon épp egy orosz vadászgép törökök általi lelövése óta datálható; 2015 november 24-én, Szíria fölött. Amiért Erdogan aztán bocsánatot is kért 2016 nyarán. Valószínűsíthető, hogy valamikor leültek Putyinnal, és megbeszélhették, hogy sokkal több közös érdekük van (többek között Szíriában is) egymással, mint ellentétük.
Azóta Törökország számtalan alkalommal volt kritikus, akár renitens is a NATO központi döntéseivel szemben.
Törökország egyre inkább kifelé tekint a NATO-ból; szerintem még annál is sokkal jobban, mint amennyire ez a felszínen látszik. És ha ez valós, azzal nyilvánvalóan az Egyesült Államok is tisztában van.
Ha pedig Törökország kilép, akkor a NATO hadba fogható személyeinek száma nagyjából harmadával csökken. Ez iszonyú sok. Ehhez képest a svéd és finn NATO-tagság egy szellentés a szélben. (Finnországé a „nagyobb”, bizonyára az Oroszországgal közös hosszú határ miatt egész pofás, 292 ezer fős a seregük – bár a nagy részük, 250 ezer csak tartalékos. A svédeké mindösszesen 50 ezer, a fele hivatásos, fele paramilitáris; tartalékos náluk nincs is.)
És akkor ehhez képest Ukrajnának összesen 1,2 millió katonája van (ebből 900 ezer tartalékos). Törökország kiesésével tehát a NATO Ukrajnával tudná pótolni a hiányzó tűzerőt – de legalábbis a létszámot. És valahogy erről a szempontról mintha elfeledkeznénk.
Miközben tehát az Egyesült Államok európai hegemóniájának megőrzéséért (és Oroszország meggyengítéséért) küzd, addig a NATO – kis túlzással – a puszta létéért.
A NATO-nak Ukrajna valóban „befektetés”, ahogy Zelenszkij fogalmazott az amerikai kongresszusban mondott beszédében.
Egy „katonakeltető”. Amire elengedhetetlenül szüksége lesz, amint Törökország hátat fordít.
https://magyarnemzet.hu/velemeny/2023/05/torokorszag-kilephet-a-nato-bol