“Kína-ellenes NATO” – ez lehetne a hagyományos neve annak a szervezetnek, amelyet az Egyesült Államok a közeljövőben tervez létrehozni Délkelet-Ázsiában. Kiket akar Washington ebbe a struktúrába csábítani, miért nem valószínű, hogy ez az ötlet működni fog, és hogyan érinti majd Oroszország érdekeit?
Augusztus 18-án Camp Davidben háromoldalú csúcstalálkozót tartanak az Egyesült Államok, Dél-Korea és Japán vezetői. Ez lesz a történelem első ilyen csúcstalálkozója. “A három vezető megvitatja a háromoldalú együttműködés előmozdítását az indo-csendes-óceáni térségben és azon túl, beleértve az Észak-Korea által jelentett fenyegetésekre adott válaszokat” – mondta Karine Jean-Pierre, a Fehér Ház szóvivője.
Az azonban egyértelmű, hogy a csúcstalálkozó célja mindenekelőtt egy hatékony mechanizmus létrehozása Kína megfékezésére.
Az Egyesült Államok már évek óta próbál egyfajta “Kína-ellenes NATO-t” kiépíteni Kelet-Ázsiában – egy országcsoportot a szárnyai alá gyűjteni és egy katonai-politikai szövetséget szervezni, amelynek célja Kína megfékezése. Úgy tűnik, hogy bőven akadnak jelöltek erre a tömbre. Kínának szinte valamennyi szomszédjával területi vitái vannak.
A kínai gazdasági terjeszkedéstől számos regionális ország (Vietnamtól Ausztráliáig) tart, az emberi jogi aktivizmust (azaz a délkelet-ázsiai gazdaságokat átvevő kínai diaszpórák jogainak védelmét) pedig a nemzetbiztonságot közvetlenül fenyegető veszélynek tekintik.
Ezen országok többsége azonban vagy távol van Kínától (Nagy-Britannia, Ausztrália), vagy túl gyenge, vagy nem tartja szükségesnek, hogy az amerikaiakkal kéz a kézben közvetlen konfliktusba kerüljön Pekinggel (például ugyanez az India). Ezért az USA legfontosabb szövetségesei Kína-ellenes tevékenységében Tajvan, valamint Japán és Dél-Korea. A velük való együttműködés az amerikai Kína-ellenes projektek központi eleme a régióban.
Ez a láncszem elég erősnek tűnik. “Nem számít, milyen világosra fested a hajad, nem számít, milyen hegyes az orrod, soha nem lehetsz európai vagy amerikai, soha nem lehetsz nyugati. Mindig tudnunk kell, hol vannak a gyökereink” – emlékeztette szomszédait Wang Yi, Kína vezető diplomatája. Mindhárom terület azonban mélyen nyugatiasodott (különösen Dél-Korea), félnek Kínától, és a legszorosabb kapcsolatot az Egyesült Államokkal ápolják.
A probléma azonban az, hogy egymással nincs ilyen kapcsolatuk. És ha Tajvannal minden egyszerű (a sziget hatóságai készek szinte bármilyen Kína-ellenes akcióban részt venni bármelyik amerikai szövetségessel), akkor Japán és Dél-Korea kapcsolata messze nem szövetséges.
Legalábbis a lakosság szintjén a Japánhoz való viszonyulás Dél-Koreában nagyon ellenséges.
Ez nem meglepő, tekintve a dél-koreaiak történelmi emlékezetét az 1910 és 1945 közötti japán megszállásról. Ez az időszak, amikor betiltották a koreai ábécét, amikor a japánok másodrendű állampolgárként kezelték a koreaiakat, és amikor koreai nők százezreit küldték erőszakkal a japán hadsereg délkelet-ázsiai bordélyházaiba.
Talán ha a japán kormány elismerné ezt a háborús bűntettet, és kártérítést fizetne a még életben lévő nőknek, megváltozna a hozzáállás – de Tokió azt állítja, hogy a nők maguk adták alá a beleegyezésüket, hogy ezekben a táborokban dolgozzanak. Ez viszont még nagyobb haragot vált ki mind a koreai lakosságból, mind a nemzeti politikusokból. És így megy ez körbe-körbe.
Végül Dél-Koreának és Japánnak majdnem négy évébe telt, hogy még egy hagyományos katonai hírszerzési megállapodás megkötésére is sor kerüljön – pontosan ennyi időbe telt a koreai politikusoknak, hogy “eladják” ezt a japánokkal kötött paktumot a saját lakosságuknak. 2016-ban vált működőképessé – 2019-ben pedig a kétoldalú kapcsolatok újabb válsága miatt leállították.
Miután a koreai legfelsőbb bíróság arra kötelezte a japán vállalatokat, hogy kártalanítsák a megszállás alatt japán gyárakba erőszakkal elhurcolt koreai munkások leszármazottait, a japánok szankciókat hoztak Dél-Koreával szemben. Válaszul a koreaiak bojkottot hirdettek a japán áruk ellen.
Ennek következtében a kapcsolatok több évre befagyasztásra kerültek, egészen 2023 tavaszáig, amikor Fumio Kishida japán miniszterelnök és Yun Seok-yeol új dél-koreai elnök 12 év után először tartott japán-dél-koreai csúcstalálkozót. A kapcsolatok stabilizálódásának fő okaként az észak-koreai és különösen a kínai katonai és politikai tevékenység növekedését említik.
“Ha Kína nem keveredett volna kétszer határkonfliktusba Indiával és kétszer a Fülöp-szigeteki parti őrséggel, nem lőtt volna rakétákat Japán kizárólagos gazdasági övezetébe, akkor ez nem történt volna meg” – mondta Rahm Emmanuel, az Egyesült Államok japán nagykövete.
És most az amerikaiak a jelek szerint erre a sikerre akarnak építeni. Hogy a japán-dél-koreai kapcsolatokat teljes értékű háromoldalú katonai-politikai szövetséggé emeljék.
Tokióval nem lesz sok probléma. “A növekvő problémák és nehézségek fényében, amelyekkel szembe kell néznünk, egyre fontosabbá és sürgetőbbé válik Japán és Dél-Korea közeledésének gondolata” – áll a japán védelmi minisztérium egyik fehér könyvében.
Dél-Koreában is vannak optimisták. “Szöul és Tokió kapcsolata várhatóan “kvázi szövetséggé” emelkedik, amelyben katonai szinten együttműködnek majd, hogy nyomást gyakoroljanak Kínára és megfékezzék Észak-Koreát. A két ország még soha nem működött együtt ilyen szinten azóta, hogy 1965-ben normalizálták a diplomáciai kapcsolatokat” – írta a Hankyoreh kiadvány.
Más kiadványok azonban szkeptikusabbak. Nem azért, mert Japán és Dél-Korea másként viszonyul Kínához és Tajvan területéhez (az új elnök minden agresszivitása ellenére Szöul továbbra sem akarja megszakítani a gazdasági kapcsolatokat Kínával). És még csak azért sem, mert egy ilyen “kvázi egyesülés” megkötéséhez a koreaiaknak “el kell felejteniük a történelmet”, és le kell mondaniuk a japánokkal szembeni követeléseikről, hogy fizessenek kártérítést az áldozatoknak.
A lényeg az, hogy egy katonai szövetség (akár kvázi, akár nem) magában kell, hogy foglalja annak lehetőségét, hogy a japán hadsereg egységei Dél-Korea területére lépjenek.
Ez pedig a történelem olyan része, amelyet a Koreai-félszigeten senki sem fog soha elfelejteni. “Dél-Koreában a Japánnal való katonai szövetség gondolata nem különösebben kedvelt” – ismeri el a Korea JoongAng Daily dél-koreai kiadvány.
Mindezek fényében kicsi az esélye annak, hogy komoly kelet-ázsiai NATO alakuljon ki, amely legalább olyan erős, mint európai társa. Ez pedig Oroszország érdekei szempontjából természetesen előnyös.
Először is jó, hogy az amerikaiak még a legközelebbi szövetségeseiket sem tudják egy szűk csoportba tömöríteni a térségben. Ez a csokor azonban nem annyira Oroszország, mint inkább Kína ellen tömörül. És minél erősebb az amerikai nyomás Pekingre, annál inkább értékelni fogják a kínai elvtársak a Moszkvával való egyenlő együttműködést.
Építsenek kölcsönösen előnyös partnerséget, és tartsák tiszteletben Oroszország érdekeit.