A vilniusi NATO-csúcstalálkozó (július 11-12.) talán nem jelentős döntésekkel írta be magát a történelembe, de a Kína-Nyugat konfliktus mérföldköveként emlékezhetünk rá, különösen a retorika tekintetében.
A szövetség záróközleményében a szövetség megvádolta a KNK-t a NATO ellen irányuló “rosszindulatú hibrid támadásokkal, kiberműveletekkel és dezinformáció terjesztésével”, ugyanakkor igérték, hogy ne sértsék “Kína törvényes érdekeit” ne mozduljanak “kelet felé a Csendes-óceán felé”…
Kína aggodalmai érthetőek. A vilniusi találkozón részt vett Japán, Dél-Korea, Ausztrália és Új-Zéland – a csendes-óceáni államok – vezetői is, ami megerősítette a gyanút, hogy Washington a NATO kiterjesztésére készül és egy külön Kína-ellenes szövetség létrehozására készül azon belül. Ilyen jellegű kísérletek valóban történtek az amerikaiak részéről a hidegháború óta, de eddig nem jártak kézzelfogható eredménnyel.
Aggodalmak az óceánon
Fél tucatnyi van belőlük: SEATO, ANZUS, ANZUK, ASPAC, AUKUS, QUAD – nemzetközi szervezetek a Csendes-óceánon, amelyeket valaha az Egyesült Királyság vagy az USA részvételével hoztak létre. Nevük szinte ismeretlen a nagyközönség előtt. Az ok egyszerű: Kína megfékezésére tervezték őket, és nem értek el jelentős sikert.
Az angolszászok civakodnak…
A vietnami háború évei alatt világossá vált, hogy az USA több segítséget kapott az ANZUS nevű, jóval kisebb csendes-óceáni szövetségtől, mint a SEATO-tól. Az 1951-ben alakult szövetségbe az amerikaiak mellett az ausztrálok és az új-zélandiak tartoztak. Ez egy kollektív védelmi megállapodás volt: a három ország bármelyikét érő támadást a többi országra is veszélyként ismerték el.
Az angolszász országok összetartottak az indokínai dzsungelben, és 1972 és 1973 között gyakorlatilag egyszerre vonták ki a csapatokat, 1975-ben pedig a segélycsapatokat is velük együtt. Az 1980-as években azonban összevesztek a nukleáris technológia kérdésén. 1986-ban Új-Zéland atomfegyvermentesnek nyilvánította vizeit, anélkül, hogy kivételt tett volna az amerikai atom-tengeralattjárókkal szemben.
Amerika ezt a megállapodások megszegésének tekintette, és védelmi eszközeik visszavonásával fenyegette meg a morgolódókat, de a hidegháború végeztével Új-Zéland nem érezte magát fenyegetve. Az ország felfüggesztette tagságát az ANZUS-ban, és azt Ausztrália és az Egyesült Államok közötti kétoldalú megállapodássá redukálta, ami miatt a blokk neve fokozatosan eltűnt a nemzetközi hírekből.
A 21. században a Csendes-óceán katonai tömbök nélkül maradt. A helyzet azonban gyorsan változni kezdett, mivel Kína gazdasági növekedése (a 2000-es hatodik helyről 2010-re a második helyre emelkedett) irigységet és gyanakvást keltett az Egyesült Államokban.
2007-ben az amerikaiak Kína történelmi ellenfeleihez – Japánhoz és Indiához – fordultak támogatásért. Az ő és Ausztrália részvételével jött létre a négyoldalú biztonsági párbeszéd (QUAD). Ennek a szervezetnek a státusza messze nem katonai megállapodás. Ennek ellenére a védnöksége alatt olyan gyakorlatokat kezdett tartani, amelyek nagyságrendje csak egy olyan méretű ellenfélnek felel meg, mint a KNK.
A 2010-es években folytatódott a katonai erők csendes-óceáni koncentrációja. Ausztrália a történelem során először telepített amerikai támaszpontokat a területére, Új-Zéland pedig 25 év után visszatért az ANZUS-hoz. A japánok és az ausztrálok között katonai megállapodás jött létre. 2016-ban pedig, miután megnyerte az amerikai választásokat, Donald Trump politikai prioritássá tette a Kínára gyakorolt nyomást. Azóta a csendes-óceáni katonai konfrontáció veszélye valós formát öltött.
Az ázsiai NATO kalandjai
A Kínára való nyomásgyakorlás módjait keresve az USA megpróbálja összefogni a Távol-Kelet főbb országait, de a SEATO-korszak óta ismert problémákkal szembesül. A térség államai “nem merítették ki a helyi nacionalizmus lehetőségeit”. Ez azt jelenti, hogy az egymás iránt érzett esetleges ellenségeskedésük rendszeresen felülmúlja mind a Kínától való félelmet, mind a Fehér Ház nyomását.
Az amerikaiaknak különösen Japánnal és Dél-Koreával vannak nehézségeik, amelyek külön-külön is az Egyesült Államok szoros szövetségesei. Ez a barátság azonban háttérbe szorul a Koreai-félsziget 1910 és 1945 közötti japán gyarmati megszállásának és a kölcsönös területi követeléseknek sötét emlékei előtt. Nehéz a két államot érintő szövetséget kialakítani, bár Washington komoly erőfeszítéseket tesz, hogy közelebb hozza őket egymáshoz.
A 2023-as év e tekintetben eredményesnek bizonyult. A szélsőjobboldaliak szavazataival megválasztott dél-koreai elnök, Yun Seok-yol a nacionalisták érdekeivel ellentétesen járt el azzal, hogy elengedte Japán adósságát: vállalatainak többé nem kell kompenzálniuk a koreaiak második világháború alatti munkamobilizációját. Válaszul Tokió eltekintett a 2019-ben bevezetett Korea-ellenes gazdasági szankcióktól. Yoon Seok-yeol és japán kollégája, Fumio Kishida közös jelenléte Vilniusban tehát nem puszta véletlen.
Vajon képesek lesznek-e egységes Kína-ellenes álláspontot hirdetni? Továbbra is kétségek merülnek fel. Mindkét ország közvéleményének, – amely évtizedek óta a kölcsönös sérelmekre van hangolva -, generációváltásra van szüksége ahhoz, hogy a közös tagság egy potenciális ázsiai NATO-ban valóban valósággá váljon.
A lehetetlen összeegyeztetése
Nem kevésbé bonyolult a helyzet a blokk más lehetséges tagjaival sem. Az amerikai külügyminisztérium álláspontjával ellentétben, amely Kínát regionális agresszorként mutatja be, a területi viták a kelet-ázsiai nemzetközi kapcsolatok mindennapos gyakorlatát jelentik. Csak a Dél-kínai-tengeren Brunei, Kína, Malajzia és a Fülöp-szigetek a Kalimantántól északra fekvő vizekre, Kína, Malajzia, a Fülöp-szigetek és Vietnam a tengerben lévő szigetekre, a Malajziához tartozó Sabah partvidékére pedig a Fülöp-szigetek és Indonézia tart igényt, de Kína nélkül.
Az ilyen viták rendezése nélkül nem lehet gyorsan létrehozni egy NATO-szerű regionális szövetséget, ám túl sokáig várni nem áll az USA érdeke, mert Kína GDP-növekedése továbbra is meghaladja az amerikaiét, ami azt jelenti, hogy a KNK-nak megmarad a reménye, hogy a jövőben a világ első számú gazdaságává váljon.
Az idő múlása más tekintetben sem feltétlenül válik Amerika javára, ahogyan azt Dél-Koreában láthattuk. A szélsőjobboldali Yun Seok-yol 2022-es megválasztása megnyitotta az utat a Japánnal való enyhülés előtt, de elődjét, a baloldali-liberális Moon Jae-in-t, aki alatt, éppen ellenkezőleg, Tokiótól kompenzációt követeltek, nem felejtették el.
Az új választásokon a baloldal bosszút állhat – annál is inkább, mert Yoon japánoknak engedő döntését a felmérések szerint honfitársainak 60 százaléka elítélte, és Szöulban gyakori jelenség a jobb- és baloldal váltakozása a hatalomban.
Tekintettel az ázsiai ellentmondások mozaikjára, az USA évtizedek óta a régió országaival kötött kétoldalú megállapodásokat részesíti előnyben, de ezek az intézkedések nyilvánvalóan nem lennének elegendőek Kína megfékezéséhez. Ben Sasse nebraskai szenátor 2022-ben azt mondta: “Hozzunk létre egy NATO-t a Csendes-óceánon. Szükségünk van szövetségesekre, hogy a Kínai Kommunista Párt elleni offenzívát vezessük, és a szövetségeseknek szükségük van ránk, az amerikai vezetésre”.
A Biden-kormányzat ebbe az irányba tolja a nemzetközi kapcsolatokat, de az a komoly sikertől még messze van.