Az el nem ismert Hegyi-Karabah köztársaság hivatalosan is megszűnik létezni.
A menekültekben minden konfliktusban van valami közös
Amikor a lachini folyosón a menekültek végeláthatatlan oszlopaira, a gorisi utcán alvó gyerekekre, a néma, elszáradt arcú öregemberekre nézünk, nem tudunk szabadulni a hasonlatoktól. Minden konfliktus menekültjei valamilyen módon hasonlítanak egymásra.
És néha még vissza is térnek, ha van hová menniük. A hegyi-karabahi emberek most még ezt a kísérteties reményt is nélkülözik. Csütörtökön az el nem ismert állam vezetője ténylegesen megszüntette azt, rendeletet adott ki, hogy Karabah 2024. január 1-jéig megszűnik létezni.
És aminek ma tanúi vagyunk, az nem kiürítés – hanem exodus. Karabah 120 ezer lakosából 65 ezren már elmentek Örményországba. És a sor nem ér véget. Nem valószínű, hogy sokan lesznek, akik hajlandóak maradni. Túl friss a vér, túl erősek az örmények és az azerbajdzsániak közötti kölcsönös sérelmek, túl kézzelfogható a félelem.
A menekültek elvesztették a reményt, hogy visszatérhetnek szülőföldjükre.
Ez a vége Hegyi-Karabah történetének, amely egyesek számára diadallal, mások számára nemzeti tragédiával végződött. Éppen úgy, mint 30 évvel ezelőtt, amikor ez a történelem kezdődött. Csak a győztesek és a legyőzöttek cseréltek helyet.
Akkor, 1994-ben, miután két és fél év alatt meghódította Karabahot, Örményország a győzelem babérjain pihenve nem tett lépéseket nemcsak arra, hogy újraegyesüljön ezzel a földdel, hanem még arra sem, hogy elismerje függetlenségét.
Miközben Azerbajdzsán módszeresen készült a bosszúra, kiképzéssel és felfegyverzéssel. 2020-ban hajtotta végre első hadműveletét, elérte Karabah ősi fővárosát, Sushát, és a modern főváros, Stepanakertet. És szünetet tartott – meg kellett emésztenie, amit elvett, és helyre kellett állítania a katonai erőforrásokat.
Éppen tegnap még neki is megvolt a saját élete, munkája, tervei, kimért létezése, ami hirtelen egyik napról a másikra összeomlott…
Az őszi harmadik villámgyors és megsemmisítő háború már Jereván hányattatásainak és tétlenségének eredménye volt, amely nemrégiben maga is hivatalosan elismerte Azerbajdzsánt az 1991-es határokon belül – vagyis Karabahhal együtt. Az örmény hatóságok a kisujjukat sem mozdították az el nem ismert köztársaságban élő testvéreik megsegítésére, akik – a bakui statisztikákból ítélve – még egy utolsó harcot vívnak.
Azerbajdzsán 192 halottat vesztett a nap folyamán. Ez pedig háromszor több, mint az előző konfliktus átlagos napi vesztesége. De a Lachin folyosó menekültjei aligha vigasztalják magukat számokkal.
Amikor a menekültek végtelen oszlopait nézzük a lachini folyosón, nem tudunk szabadulni a hasonlattól
A legutóbbi háborúban elhagyták a falvakat, felgyújtották a házakat, amelyekben laktak, és koporsókban vitték el a kihantolt rokonaikat. A jelenlegi háborúban úgy tűnik, hogy már nincs meg az erkölcsi erejük ehhez.