Az izraeli haderő válaszút előtt áll

A Közel-Kelet közelmúltbeli történetében is példátlannak számít az a támadás, amelyet a Hamász indított Izrael ellen tavaly október 7-én. A Hamász által elkövetett szexuális erőszak, illetve a csecsemők, a kisgyermekek, az idősek és egész családok meggyilkolásának mértéke és mikéntje messze meghaladta mindazt, amit az Iszlám Állam korábban tett.

Az izraeli haderő válaszút előtt áll

Sokkal inkább az afrikai kontinensen megjelenő, rendkívüli terrorista erőszakra emlékeztetett, mintsem bármire, amit az izraeli–palesztin konfliktusban korábban láthattunk. A nyugati országokban felbukkanó, valamiféle „felmentést” is tartalmazó utólagos indoklás és magyarázkodás ellenére azonban, amit a Hamász tett, az nem nevezhető sem felkelésnek, sem intifádának. Ami történt, az nem volt sem hadművelet, sem szabadságharc. Az egy terrorcselekmény volt; se több, se kevesebb.

A terrorizmus ugyanis meghatározott mintákat követ, amelyek – immár két évezredes fennállásunk óta – alig változtak az idő múlásával.

A terroristák nem a legyőzés céljával csapnak le a nagyságrendekkel erősebb ellenfelükre, hanem annak reményében, hogy befolyásolni tudják és állásfoglalásra kényszeríthetik a nemzetközi közönséget. A terrorizmus tehát egy politikai színjáték, amely a harcait nem a csatatéren, hanem a közvélemény, illetve a nyilvánosság színterén vívja. A győzelem pedig a terrorista csoportok számára nem más, mint a világ szimpátiájának kivívása saját ügyük mellett.

Az ideológiák háborújában ráadásul a terroristacsoportok éppen arra alapoznak, hogy az általuk célba vett államok a terrorfenyegetésre túlzott mértékben reagálnak: civilek célba vételével és ártatlanok lemészárlásával. Ez az egyszerű igazság pedig egy sor feloldhatatlan dilemma elé állította Izraelt: először is, a zsidó állam legfontosabb célja a több mint száz túsz – köztük aggasztóan sok fiatal nő – megmentése, valamint a Hamász elpusztítása.

A The New York Times egy nemrégiben megjelent cikkében azonban már az IDF (Izraeli Védelmi Erők) négy tábornoka is nyilvánosan kimondta azt, ami egyébként a hozzáértő megfigyelőknek a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt: ezek a célok ellentmondásosak és összeegyeztethetetlenek egymással.

A túszok ugyanis tárgyalási zálogot jelentenek a Hamásznak a saját, Izraelben fogva tartott túszaik visszaszerzésében, miközben élő pajzsként szolgálnak a radikális szervezet vezetőségének is. Így tehát a túszok megmentése és a Hamász vezetőinek kiiktatása egyidejűleg egyszerűen kivitelezhetetlen, és ez komoly dilemma elé állítja az izraeli haderőt is.

Másodszor, Gáza szisztematikus megsemmisítése és a palesztin áldozatok – köztük számos gyermek – döbbenetesen magas száma miatt Izrael a nemzetközi közösség és minden valószínűség szerint a hágai Nemzetközi Bíróság előtt is agresszorként és a népirtás vádjával felérő háborús bűnöket elkövető államként jelenik meg, ezzel az elítélő attitűddel pedig nehéz mit kezdeni a nemzetközi nyilvánosságban.

A vérengzés láttán ugyanis a nemzetközi közösséget kevésbé hatja meg az a tény, hogy a Hamász a civil infrastruktúrába való beágyazottsága révén kevés mozgásteret hagyott Izraelnek. Harmadrészt, mind közül a legfenyegetőbb tényező, hogy az izraeli fellépés a Gázai övezetben lehetőséget adott Iránnak a hatalmas erejű libanoni szövetségesének, a Hezbollahnak, valamint kevésbé jelentős szíriai és jemeni szövetségeseinek, hogy a helyzetet regionális konfliktussá alakítsák. Ez azonban Izraelt egy olyan többfrontos háborúba sodorhatja be, amit képtelen egyedül megnyerni.

Végül pedig van még egy fontos dolog, amiről nem szabad megfeledkezni. Sok évet töltöttem a Közel-Keleten, és tanúja voltam annak, ahogy a palesztin ügy támogatottsága folyamatosan csökken az államok és a közvélemény szintjén is. Az 1948 óta húzódó palesztin–izraeli konfliktusban a palesztinok által érzékelt, az 1970-es években megtapasztalt intenzív támogatás a 90-es évekre már jelentősen megcsappant, s azóta is ez a tendencia volt a jellemző.

Közben az arab államok a Hamász-támadás előtt elkezdték felvenni a diplomáciai kapcsolatot Izraellel az Ábrahám-megállapodásoknak köszönhetően, a közvélemény pedig egyfajta fáradt közömbösséget kezdett tanúsítani az évtizedek óta tartó palesztin ügy iránt.

Az október 7-i támadás és az arra válaszul adott izraeli katonai hadművelet a Gázai övezetben azonban mindezt megváltoztatta. A palesztinkérdés most mind a Közel-Keleten, mind a nyugati világban a figyelem középpontjába került, a katonai vereség és a humanitárius katasztrófa pedig ezáltal végül átütő politikai győzelemmé alakult a Hamász számára.

Az október 7-én elkövetett atrocitások végső hagyatéka tehát várhatóan az lesz, hogy a palesztin ügy újra, akár évekre ismét előtérbe kerül, tematizálva a nemzetközi közvélemény gondolkodásmódját, ezáltal Izrael megítélését.

https://magyarnemzet.hu/velemeny/2024/01/komoly-dilemmaban-az-izraeli-hadero