Európa történelmi döntések előtt áll, és mivel uralmi elitjei ma alkalmatlanok ezek megoldására, így változás kell. Nem is akármilyen.
Bár ez ma már evidencia, de nem árt újra és újra szembesülni azzal, hogy világunk a narratívák permanens globális háborújának világa. A választásokon győzni csak az képes, akinek az elbeszélési módja a többség számára hihetőbben írja le a valóságot az összes többi narratívánál.
A globális véleményhatalmi rendszer a tematizációs és értelmező-hatalmi gépezetével képes a mai pusztító globális uralmi rendet fenntartani, a globális valóságipari művek tetszés szerinti valóságokat gyárt le a sokszor még ma is gyanútlan választóknak.
Akár csak Orwell 1984 című disztópiájában, ez a rendszer is képes elhitetni azt, hogy azok a „nép ellenségei”, az „autokraták” a „diktátorok”, akik csupán arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy a „liberális demokrácia” fedőnéven említett globális diktatúra jelenti a legnagyobb fenyegetést a migráció, a gender rejtett háborújával és az orosz–ukrán háború kiprovokált véres valóságával.
Csak remélhetjük, hogy a választók többsége számára legalább annyi világossá vált mára, hogy ezek a legfontosabb, mondhatni „lét”-kérdések, és hogy így vagy úgy, de a „tematizációs piramis” csúcsán ezek a kérdések állnak.
Mindhárom kérdés a háború egy-egy formáját jeleníti meg. A migráció egy olyan globális demográfiai fegyver, amelynek detonátorait az elmúlt évszázadok során hozta működésbe a világot uraló „nem létező” erő. Először rávette az európai, keresztény fehér embert, hogy kegyetlen rablóbandaként kifossza a világot, amelynek haszonélvezője természetesen ez a „nem létező” erő volt és az ma is.
Most viszont elérkezettnek látja az időt arra, hogy az ilyen módon globális veszélyes hulladékká tett milliárdnyi tömeggel mint globális népesedésfegyverrel magát a fehér ember maradékát, mint „bűnjelet” végképp felszámolja. Fontos hangsúlyozni, hogy nem e tömeg tehet nyomorult helyzetéről. Teszi mindezt úgy, hogy mindezt a lelki és erkölcsi rend, az „emberiesség” szolgálataként állítja be, teljes káoszba és önfelszámolásba taszítva ezzel egész Európát.
A „genderfegyver” arra szolgál, hogy az európai keresztény fehér ember szellemi önazonosságának három alapvető pillérjét, amit mi magyarok az „Isten, haza, család” hármasságával fejezünk ki, végleg lerombolja, ezzel téve visszafordíthatatlanná a káoszt. A család, mint az emberi érzelmi önazonosság legközvetlenebb szintje minden ember legalapvetőbb életkeretét jeleníti meg, érthető tehát, hogy ennek lerombolásával véli, nem alaptalanul, megsemmisíthetőnek kultúránkat ez a „nem létező” erő.
A nemzet, mint az a tágabb emberi közösség, ami lehetővé teszi, hogy „otthon legyünk” a világban, azért van folyamatos támadás alatt, mert ez a legutolsó védművünk, amely a globális káosztól megóvhat minket. És végül hinnünk kellene abban, hogy létezik még az, amit az európai keresztény fehér ember „nagykultúrájának” nevezhetünk, vagyis létezik az élet szakrális kultúrája, noha a világ „nem létező” urai a „halál deszakrális civilizációját” építették halálos csapdaként körénk.
Vagyis hinnünk kellene abban, hogy noha, ahogy Orbán Viktor fogalmazott tavaly Tusványosfürdőn „hedonista pogányokká” lettünk, de van visszatérés ebből a végzetes zsákutcából.
A harmadik nagy és drámai kérdéskör a felszínen orosz–ukrán háborúként bemutatott „csinált” háború, amelynek legmélyebb oka az amerikai birodalom hanyatlása és ennek nyomán az a degeneratív törekvése arra, hogy így nyerjen olyan erőforrásokat, amelyek meghosszabbítják agóniáját. Az elmúlt több mint két év során ugyan világossá vált a birodalom urai számára, hogy nem képesek Oroszországot újra kifosztható erőforrásmezővé tenni, de azt szívesen vennék, ha Európa uralmi elitje „ingyen” tovább folytatná az amerikai birodalom háborúját, permanens háborúba és káoszba taszítva ezzel földrészünk egészét.
Abban talán okkal reménykedhetünk, hogy a magyar választók többsége számára nemcsak az világos, hogy a migráció, a gender és az orosz–ukrán háború valósága jelenti a legfőbb kérdést, hanem többé-kevésbé az is, hogy ezekben a kérdésekben a szó szoros értelmében létkérdés, hogy az EP-választásokon is nyilvánvalóvá tegyük elutasító válaszunkat. Vagyis, hogy nem akarunk migrációt, gender címén önazonosságtól való megfosztást, és nem akarjuk a birodalmi érdekeket szolgáló háborúban feláldozni hazánkat.
Azt azonban nem tudjuk, hogy vajon az európai választók mennyire vannak ennek tudatában. Hogy vajon látják-e a három kérdés szoros kapcsolatát, azt, hogy egyértelmű elutasító válasz kellene mindhárom kérdésben, és olyan pártokra kellene szavazni, amelyek ezt egyértelműen képviselik. Sajnos ilyen párt egyelőre kevés van. Olyan párt még csak akad, bár ebből is elég kevés van, amelyek a migráció és a gender ügyében elutasító választ adnak, de a „csinált” orosz–ukrán háború ügyében alig akad ilyen.
Az EP-választások eredményének legfontosabb kérdése az, hogy ha sikerül is a többnyire elutasító pártokat többséghez juttatni, mindebből létre tud-e jönni egy olyan európai parlamenti pártkoalíció, amely az egyaránt korrupt és Európa önfelszámolását szolgáló néppárti és szocialista „nagykoalíció” közé ékelődve második erőként tudná megmutatni, hogy van visszaút erről a végzetes lejtőről. Mindez a magyar elnökséggel együtt komoly esély lehetne Európa egésze számára.
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20240609-europa-valaszt