Még most is válaszra vár az a kérdés, hogy miként szerezhette meg az első helyet a július 7-i francia nemzetgyűlési választások második fordulójában a Jean-Luc Mélenchon vezette szélsőbaloldalinak mondott tömörülés.
Az egész ügy rendkívül szürreális egy olyan Európában, ahol egyre erősödnek a jobboldali táborhoz tartozó pártok, miközben a hagyományos konzervatívok átpártoltak a liberálisok által „elnyelt”, ma már csak nevében szocialista alakzathoz.
Európában e jelenség alól talán Franciaország számít kivételnek, ezért is fordulhatott elő, hogy a szélsőbal, ha nem is váratlanul, de mindenesetre kormányalakításhoz közeli helyzetbe került.
A második nagy világégés után a nyugat-európai neomarxista értelmiségiek jelentősen átdolgozták a marxista ideológiát és a hangsúlyt a gazdasági kérdésekről a kulturális helyzet megváltoztatására tették át. Ez egy útkeresés volt, a kritikusan szemlélt nyugati társadalmak mesterséges átalakításának kezdete.
A nyugat-európai értelmiség ezért „ugrott” rá, minden fenntartás nélkül a kínai kulturális forradalomra, mert tetszett nekik, a kultúrának, és ezzel együtt a társadalomnak a gyors átalakítási mechanizmusa.
A hatvanas évek közepétől tíz évig tartó kulturális forradalom idején több, nyugat-európai baloldali csoport, köztük egy francia szakszervezeti delegáció is Kínába látogatott „tapasztalatszerzésre”. A Patyomkin-falvak meglátogatása persze „igazolta” a propagandát. Aztán szembe jött a valóság. A franciák egy piacot látogattak meg, ahol ájuldoztak a bőséges élelmiszer kínálat láttán.
Csakhogy a csoport egyik tagja ottfelejtette a fényképezőgépét. Másnap egyedül ment vissza érte, de a piacnak csak a hűlt helyét találta.
Több hasonló eset is volt, mindez kikezdte a baloldal saját magának „gyártott” ideológiai bázisát. A gondosan felépített nyugat-európai ideológiai „légvár” omladozni kezdett. De még így is legalább további egy évtized kellett a baloldalnak ahhoz, hogy a kontinens nyugati felén ez az ideológiai keret kiüresedjen.
Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy a szélsőbaloldal ideológia tetszhalálából ismét életre keljen. Emlékezzünk mi történt 2018 májusában. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság akkori elnöke megkoszorúzta Karl Marx szobrát, annak szülővárosában, a németországi Trierben. A ceremóniára a kommunista ideológia alapjai alkotójának 200. születésnapján került sor.
Juncker beszédében méltatta Marxot, azt hangoztatván, hogy ő maga nem volt felelős a nevében elkövetett rémtettekért. A beszéd egyes bírálói szerint viszont Marx „forogna a sírjában”, ha tudná, hogy az a Juncker méltatja, aki egykor luxemburgi kormányfőként jelentős adókönnyítéseket biztosított a multicégek számára.
A szobor megkoszorúzása nem az „euromarxizmus” születésének a pillanata, hanem már a „folyamatnak” az egyik állomása. A „folyamat” pedig nem más, mint a teljes európai integráció megteremtése, a nemzetállamok leépítése, egy országok feletti kormány létrehozása és a kontinens társadalmai feletti teljes ellenőrzés megteremtése. Ez nem más, mint a kommunista internacionalizmus modern köntösbe való öltöztetése. Ezért volt Jean-Claude Junckernek, egy papíron kereszténydemokrata luxemburgi politikusnak szüksége Marxra.
Ebbe illeszkedik bele a Jean-Luc Mélenchon vezette francia szélsőbaloldali tömörülés, amely gyűjtőhelye lett az elmúlt évtizedekben a különböző baloldali pártoknak, csoportnak, szervezetnek, amelyek valamilyen formában kötődtek az „euromarxizmushoz”, azt gondolván, hogy az kitölti azt az ideológiai „légüres” teret, amelyet előzőleg nem tudtak tartalommal telíteni.
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20240726-marx-szelleme-tovabb-el