Gumicsontként kering a nemzetközi sajtóban, hogy „hamarosan” nyugati csapatok érkezhetnek Ukrajnába. Miközben a tárgyalásokon túl semmi konkrétum nem történik, katonák tízezrei halnak meg a fronton.
Henry John Temple Palmerston volt Nagy Britannia egyik legsikeresebb miniszterelnöke – s ő írta le 1848. március 1-jén ezt az elhíresült mondtot: „We have no eternal allies, and we have no perpetual enemies. Our interests are eternal and perpetual, and those interests it is our duty to follow.”
Magyarul ez nagyjából annyit tesz, hogy: Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak.
Ha valaki úgy véli, hogy felvilágosult, WiFi-s, műholdas, világhálós és műhúsos korunkban ez már a poros múlt, akkor az illető nem más, mint egy kötözni való szánalmas bolond. Utóbbi igazolására bőven elég feltúrni a net bugyrait, s azonnal látjuk, hogy a „francia és angol csapatok (azonnali-hamarost megeső) Ukrajnába küldése” nevű toposz már több mint egy esztendeje kereng a sajtóban.
Hol ez, hol amaz a jól értesült orgánum szellőzteti meg a „napok kérése” című hazugsághalmazt – miközben a valóság sokkal kiábrándítóbb.
Azaz nagyjából pont egy olyan stílusú hitegetés megy nagyban, mint amit a franciák és az angolok műveltek a Szovjetunióval, mielőtt kitört a II. világháború.
Józanul végiggondolva belátható a vállalkozás kilátástalansága. Eleve azt sem nagyon igyekeznek szabatosan tisztázni az akcióra – elméletben – hajlandó felek, hogy minderre mikor kerülne sor. Egyszer ugyanis azt „érzékeltetik”, hogy már szedelődzködnek és egy héten belül vagonokba szállnak – más alkalommal pedig úgy nyilatkoznak, hogy minderre csak akkor kerül majd sor, ha beüt a béke a határba.
Eleve az sem tisztázott, hogy mely országok csapataiból állna a kontingens – melynek legkevesebb ezeregyszáz kilométernyi befagyott konfliktust kell(ene) ellenőriznie.
Ugyancsak figyelemre méltó, hogy a „hajlandóak koalíciója” kezdeti lelkesedése és létszáma mára öt-hat államra olvadozott (köztük olyan gigászokkal, mint a baltiak), melyek együtt is csak nehezen tudnák kiállítani a remélt – minimálisan – kétszázezres létszámot. Ugyanis az, hogy bármilyen nemzeti véderő eléri (mondjuk) a szédítő kétszázötvenezer főt, nem egyenértékű azzal, hogy ezt az embertömeget pikk-pakk be is lehet maradéktalanul vetni az első vonalban.
Minden harcképes bakára több laktanyai logisztikus jut, mint amennyi alsót cipel a szabványos hátizsákjában, s akkor az egészségügyi központok, a repterek, a sofőrök, a szakácsok, a hátországi kiképzők, a törzsek és mindenféle, a frontvonaltól távoli vezetési pontok személyzetéről még szót sem ejtettünk.
Ez magyarázza amúgy azt a tényt is, hogy az ukrán hadseregnek alig harmincöt százaléka birkózik Moszkva csapataival – míg a fennmaradó szelet vagy a Fehérorosz határon áll készültségben, vagy valahol hátul foglalkozik valami egészen mással. Sok más mellett példának okáért szimplán csak dekkol, így próbálva meg valamiképp kiböjtölni az egész agyrémet.
Visszakanyarodva lord Palmerston szavaira, sajnos jó eséllyel benne van a pakliban, hogy száz év múlva a történészek kiderítik, az egész semmi más nem volt London (no és természetesen Párizs) részéről, mint egy tőrőlmetszetten aljas színjáték.
Ugyanis pontosan tudják, hogy az oroszokat nem lehet legyőzni, de meggyengíteni igen. S minek áldozzák föl ők a saját katonáikat, ha megteszik ezt helyettük a szerencsétlen ukránok?
https://www.magyarhirlap.hu/kulfold/20250412-szornyen-aljas-dolog-kijevet-hitegetni