Ursula von der Leyen kijelentette, hogy Ukrajna akár már 2030 előtt csatlakozhat az Európai Unióhoz. De miért is fontos az Európai Bizottság elnökének Ukrajna mielőbbi uniós tagsága, és kinek a nevében ajánlja fel e lehetőséget a háborúban álló országnak, amelynek végső határai, sőt esetleg léte is bizonytalan?
Ukrajna tulajdonképpen egy geopolitikai küzdelem áldozata, de hogy áldozat lett, abban igen nagy, talán döntő szerepe van azoknak az ukrán vezetőknek, akik hagyták, hogy országukat ebbe a küzdelembe belesodorják.
1654-ben az akkori ukránok nagyjából egy mai Magyarországnak megfelelő területtel léptek be a cári birodalomba, védelmet keresve a lengyelek ellen, és 1991-ben ötször akkora területtel, de igen vegyes népességgel léptek ki a Szovjetunióból.
Az 1991-ben megszületett önálló Ukrajna egy soknemzetiségű birodalom volt, amelynek alapvető érdeke lett volna, hogy tekintettel legyen az országban élő nemzetiségekre, különös tekintettel a nagyszámú orosz népességre, és ápoljon jó viszonyt a szomszédos Oroszországgal, amelynek ereje ugyan már nem érte el a valamikori Szovjetunióét, de még mindig többszöröse volt az ukrán gazdasági és katonai erőnek.
E politikát legpontosabban Leonyid Kucsma, Ukrajna 1994-ben hivatalba lépett második elnöke fogalmazta meg, amikor beiktatási beszédében azt mondta: „Ukrajna történelmileg az euroázsiai kulturális és gazdasági tér része. Ukrajna létfontosságú nemzeti érdekei most a volt Szovjetunió e területére összpontosulnak. Hagyományos tudományos, kulturális és családi kötelékek is összekötnek bennünket a Szovjetunió egykori köztársaságaival. Meggyőződésem, hogy Ukrajna az eurázsiai gazdasági integráció egyik vezető szerepét töltheti be.”
Ha e politikát Ukrajna végig tudta volna vinni, ma Oroszország mellett egy gyorsan fejlődő középhatalom lenne, jó kapcsolatokat ápolva a Kelettel és a Nyugattal egyaránt. Hogy ez nem sikerült, annak belső és külső okai is vannak. Belső okok, hogy egy erősen nacionalista, oroszellenes kisebbség Ukrajna nemzeti identitását az oroszokkal szemben kívánta meghatározni.
Ennek egyik jellemző példája, hogy az ukrán parlament 2006-ban elfogadott egy olyan törvényt, amely a Szovjetuniót 1932-33-ban sújtó éhínséget, ukrán nevén a Holodomort, az ukránok ellen az oroszok által elkövetett „népirtás” kategóriájába sorolta, holott a független (nem orosz vagy ukrán) történészek zöme szerint az éhezés oka az időjárás és a mezőgazdaság kollektivizálása volt, amely ukránt és nem ukránt egyaránt sújtott.
Egy másik példa lehet a nyelvtörvények sorozata, amelyek erőszakosan kívánták az ukrán nyelvet terjeszteni, különösen az orosz rovására, ami az oroszul beszélő, sőt nagyrészt orosz lakta keleti megyék önállósodásához és az orosz–ukrán háború kezdetéhez vezetett.
Külső ok a NATO keleti terjeszkedése. Gorbacsovnak a német egyesítéskor ugyan az amerikaiak megígérték, hogy ha az egyesített Németország a NATO tagja lehet, a szervezet egy centit sem fog keletre terjeszkedni, ezt azonban nem tartották be.
Az oroszok ismétlődően tiltakoztak a NATO terjeszkedése ellen, de azt a Nyugat nem vette komolyan, végül Ukrajna NATO-tagsága volt az a pont, ahol az oroszok úgy érezték, hogy nem tudnak tovább hátrálni, és fegyveresen akartak érvényt szerezni követelésüknek.
Az Európai Uniónak a konfliktusban játszott szerepe tekintetében érdemes kiemelni, hogy egy időben az unió vezető országai felismerték a veszélyt, amelyet Ukrajna NATO-meghívása Európa számára jelent, és a 2008-as bukaresti NATO-csúcson az Európai Gazdasági Közösség valamennyi alapító országa (Németország, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok), sőt még Magyarország és Norvégia is ellenezte Ukrajna NATO-meghívását. Végül azonban meghajoltak az amerikaiak, angolok, lengyelek és baltiak követelése előtt.
Miért változott meg egy-másfél évtized alatt az európai vezetők véleménye annyira, hogy ma az Európát leginkább sújtó háború folytatásának legfőbb támogatóivá váltak? Meglátásom szerint ennek fő oka, hogy az unió az eredeti gazdasági közösségből fokozatosan egy birodalommá alakult át, amely már nem az európai lakosság érdekeit, hanem a birodalmi elit önálló hatalmi céljait szolgálja.
Az európai érdek az lenne – amit még a 2010-es évek elejéig követtek is –, hogy az unió jó kapcsolatokat ápoljon Oroszországgal és egy semleges Ukrajnával. E kapcsolat egyrészt olcsó nyersanyagot szolgáltatna Európa nyugati felének, másrészt jelentős piacot biztosítana az európai ipari termékek számára.
Egy ilyen kontinentális együttműködés megakadályozása angolszász érdek volt, amelynek megfogalmazása visszanyúlik a 19-20. század fordulójára,[3] de gyakorlati megvalósítására a Szovjetunió felbomlásával került sor. Európa vezetői e törekvésnek Bukarestben még ellenálltak, de végül belesimultak a liberális angolszász elit érdektörekvéseibe.
Az átalakulásra jellemző, Angela Merkel politikai fordulata, aki még a 2010-es években is szorgalmazta a Németországot olcsó energiával ellátó Északi Áramlat megvalósítását, sőt a Minszki egyezmények egyik létrehozója volt, majd az utóbbiról azt mondta, hogy a valódi béke megteremtése nem is állt a Nyugat szándékában, csak Ukrajna felfegyverzéséhez akartak időt nyerni.
Ahogy az Európai Unió vezetése egyre inkább az eredetileg angolszász, pontosabban amerikai bázissal bíró liberális elit befolyása alá került, az európai érdekek háttérbe szorultak, helyüket felváltotta ennek az elitnek, amelyet gyakran mélyállamnak, vagy euroatlanti háttérhatalomnak nevezünk, birodalmi érdekei. E birodalomnak, és nem az Európai Unió országainak érdeke, hogy Ukrajnát kivonják az orosz befolyási övezetből, ha már hatalmukat magára Oroszországra nem is sikerült kiterjeszteni.
Ukrajna uniós tagsága tehát nem egyéb, mint az említett háttérhatalom keleti befolyási övezetének megszilárdítása. Az, hogy egy háborúban álló, bizonytalan határokkal rendelkező országot fel lehet-e venni az Európai Unióba, nem számít a geopolitikai érdekek mellett. Az sem számít, hogy a tagországok ebbe beleegyeznek-e, vagy sem, mert az innovatív szerződésértelmezés szerint mindent el lehet intézni többségi szavazással.
A Lisszaboni Szerződés ugyan kiköti, hogy új tagok felvételéhez mindenkinek hozzá kell járulnia vagy hogy külpolitikai kérdésekben egyhangú szavazásra van szükség, de éppen most folynak az erőfeszítések arra, hogy e rendelkezéseket megkerüljék.
Ukrajna felvételével az unió bevásárolná magát egy tartós katonai konfliktusba, e mellett az ukrán tagság gazdasági és társadalmi hatása is kétséges. Gazdasági oldalról elsősorban az unió mezőgazdasága van veszélyben, mert a nagy nyugati cégek által ukrán földön és munkaerővel termelt mezőgazdasági termékek mellett az unió jelenlegi, különösen gabonatermelő országainak termékei versenyképtelenek lesznek, ebből már kaptunk is ízelítőt.
Társadalmi hatások közül kiemelhető, hogy Ukrajna az unió legszegényebb tagja lesz, és a különböző támogatásokat elvonja a jelenleg kedvezményezett országok elől. Emellett a munkaerő szabad áramlása minden valószínűség szerint egy exodust eredményezne, ami javítana ugyan Nyugat-Európa demográfiai helyzetén, de fokozná a már eddig is jelentős demográfiai problémákkal küzdő Ukrajna nehézségeit.
Ukrajna geopolitikai marakodás áldozata, amiről azonban maguk az ukránok is tehetnek. Az ország népe még ma is akkor járna jobban, ha egy belső politikai fordulattal kiegyezne az oroszokkal, és semleges státuszt vállalna. Sajnos azonban erre kicsi az esély, egyelőre marad a háború folytatása a kifulladásig.
https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20250416-miert-fontos-brusszelnek-ukrajna