Alaposan összelőtték Ukrajna – és kisebb részben Oroszország – mezőgazdasági területeit az ellenérdekelt felek. A bombák jó része ugyan föl is robbant – ám nem csekély hányaduk csak „simán” befúródott a talajba, s ma is ott lapul.
Ez most sincs rendben, de ha visszatér az élet a térségbe, még akkor is tömegesen fognak meghalni az emberek, ha az illetékesek rögvest nekifognak a mentesítésnek.
Ukrajna – és csekélyebb részt Oroszország – szántóföldjein manapság a halál és nem a kombájn arat. Ez már önmagában is elképzelhetetlen szörnyűség, de még inkább az lesz, ha egyszer lezárulnak a harcok.
A mélyben ugyanis már korunkban is ezerszám lapulnak az aknák, a föl nem robbant tüzérségi lőszerek, a felszínen pedig elszórva ott a több tízezernyi élet- és közveszélyes hadianyag, kiégett és a környezetét folyamatosan szennyező jármű, melyeket mind össze kell(ene) gyűjteni ahhoz, hogy egyszer ismét élet költözhessen a tájba.
Azonban ennek a tevékenységnek már most látszódnak a korlátai – s itt nem elsősorban a műszaki, sokkal inkább az emberi szegmensre muszáj gondolni. A tűzszerész munka nem a kapkodó idegbetegek elfoglaltsága. Eleve igen hosszú a képzés, s a tudás szinten tartásához pedig elengedhetetlenek az újabb és újabb gyilkos eszközök működéséről szóló ismeretek.
A hírek szerint e téren most komoly a lemaradás, lévén annyiféle új, furmányos pusztítóeszköz keletkezik – illetve „kreálódik” a katonák által – napról napra, hogy ember legyen a talpán, aki képes eligazodni a rengetegben. Márpedig ahol ember embernek farkasa, ott el is hagyogatják a dolgokat a népek – hol direkt, mert futni kell, hol pedig csak simán, amolyan véletlenségből.
Nagy mennyiségben termeli a leendő halált a tüzérség is. Ugyanis hiába a modern technika, hibák, azaz működésképtelen „malacok” mindig lesznek, melyek kilövés után nem fölrobbannak, hanem „csak” ilyen-olyan mélységben befúródnak a földbe. Ezeket jellemzően a traktorok szokták normál vagy mélyszántás során elkapni – aminek általában detonáció és véres vég, jobb esetben sérülés a lezárulta.
Ami azonban nagy biztonsággal kijelenthető, legyen bármiféle mezőgazdasági eszköz a randevú alanya, azt már nem fogja senki semmire használni a jövőben. Nem mellékesen érdemes elgondolkodni azon is, hogy a sok száz kilométer hosszú lövészárkot, milliónyi bombatölcsért be kell(ene) temetni ahhoz, hogy ismét – és szó szerint – zökkenőmentesen lehessen szántani-vetni-aratni.
A sort természetesen még folytathatnánk a két fél által elrejtett milliónyi gyalogos- és járművek elleni aknával, a szerte-szana csöndesen heverő félhalott rakétákkal, eldobált éles lőfegyverekkel s a beléjük való lőszerrel – de talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy e feladat nem csekély s véletlenül sem tudható le pár esztendő alatt.
Óvatos nyugati becslések szerint ez tízévnyi életveszélyes munkát jelent – de csak abban az esetben, ha akad hozzá ember és pénz. A költségek tekintetében amúgy erősen szórnak a számítások – van, aki úgy véli, három-öt milliárd euróból letudható a projekt, míg mások ennek a többszörösét sem tartják kizártnak. Jelenleg ugyanis nem igazán állnak rendelkezésre szabatos információk arra nézve, mekkora tételekről forog a szó.
Az egész történetben egyébként az a legbrutálisabb, hogy már most leírható: seregnyi lesz a sérült, a csonka, s még több a halott. Ami a mindennapok nyelvére lefordítva annyit tesz, hogy a fölrobbanó, segítség híján elvérző orosz és ukrán gyermekek, az elevenen a gépeikben elégő, darabokra szakadó mezőgazdasági dolgozók és nyugati, helyi és orosz tűzszerész szakemberek itt járnak-kelnek köztünk.
Az pedig csak amolyan véres adalék az egész történethez, hogy a második világháború gyilkos szemetét sem sikerült máig begyűjteni, s a rozsdás aknák manapság is emberéleteket követelnek.
https://www.magyarhirlap.hu/kulfold/20250515-foldben-lapulo-halalok