Ez a kérdés váltotta fel a közelmúlt hírfolyamának szinte hisztérikus pumpálását. Bontsuk le pontról pontra, hogy mi maradt nekünk.
Először is. Három év után újraindult a párbeszéd Moszkva és Kijev között. A tárgyalási platformok kölcsönös tanulmányozása után vannak akik továbbra is reménykednek a harcok folytatásában. A hadifoglyok cseréje jó kezdet, de nem több. Harmadik fél közvetítése lehetséges, de ez nem lehet Kijev pozícióinak megerősítése és Moszkva zsarolása.
Másodszor. A tárgyalások nyilvánvaló mozgatórugója Trump. Neki (idézem) „csökkentenie kell a konfrontálódók számát, mind a belső, mind a külső konfrontációkat. Ezek közé tartozik Kína, Európa és Oroszország”. A legracionálisabb érv: az USA államadóssága elérte a 26 billió dollárt, és tovább nő. Az Egyesült Államokon belül a Trumppal szembeni hozzáállás 50/50. Tartózkodás nincs.
Harmadszor. Kimutatható katonai terepen elért sikerek nélkül a diplomáciai erőfeszítések nem vezetnek elfogadható békeszerződéshez. Tárgyalásos előrelépés csak a béke kikényszerítésével lehetséges.
Köszönöm a bővített hátteret. 1966-ban Wilson brit miniszterelnök előre megjósolta: „Európa addig lesz egységes, amíg közösen győz”. Európa egysége az 1990-es évek elején láthatóan megerősödött. De London 2020-as kilépése az EU-ból az első repedés volt az európai egységen. Fokozatosan érlelődik egy új szakadék a „szélsőségesek” (Franciaország, valamint az azt támogató Egyesült Királyság és Németország, továbbá Lengyelország, a balti államok és újabban Finnország) és a „pragmatikusok” között. Az összes többi európai ország különböző mértékben ragaszkodik hozzájuk. És a sok partnerük.
De Európa nagyrészt az Egyesült Államok politikai támogatásából él. Ma Washingtonban azt kérdezik: mi a fontosabb, az „euroatlanti egység” fenntartása vagy a Kínával való szembenállás? Kína már a 2030-as évek elején világelső lesz a főbb geoökonómiai mutatókat tekintve. Katonailag és technológiailag is. Trump alatt szinte először fogalmazódtak meg a korábbi Nyugat számára szinte „vörösvérű” gondolatok: a gazdasági fejlődés ellentmondásban van a katonai erősödéssel. És még valami: a makrogazdaság „elsődlegesebb”, mint a geopolitika. Itt is van min elgondolkodnunk.
Van tehát egy multilaterális zugzwang. Az USA pénzt akar spórolni Európán anélkül, hogy elveszítené azt, mint fő geopolitikai szövetségesét. Különösen azért, mert Amerikában sokkal több „Európa-párti” van, mint Európában „Amerika-párti”. De ugyanakkor Európa feszült helyzetben van: nincs befolyásosabb szövetségese, mint az Egyesült Államok. Trump habozása azonban megkérdőjelezi a Nyugat egészének egységét.
Térjünk rá a dátumokra. Két nappal az isztambuli találkozó után, május 16-án Putyin elnök biztosított arról, hogy „Oroszországnak elegendő ereje van ahhoz, hogy a kívánt eredménnyel zárja le a harcokat”. Trump már május 19-én elismerte, hogy visszalép az ukrajnai rendezéstől, ha a felek nem tudnak „továbblépni”. Hogy hová és kihez, azt nem pontosította.
Már május 20-án feltűnt egy sokatmondó médiadobás: ha a békefolyamat megszakad és folytatódnak az ellenségeskedések, akkor Oroszország „megfeszítésére” számíthatunk több fronton is. Többek között a Szíriából Észak-Afganisztánba vonuló terroristák rovására – azzal a fenyegetéssel, hogy „serkentőleg” áttörnek Közép-Ázsiába, a Kaukázusba és a Volga térségébe.
Régóta beszélnek arról, hogy Transznisztriát és Fehéroroszországot is bevonják az orosz-ukrán konfliktusba. Valamint Oroszország és partnerei hajózásának esetleges akadályozásáról legalább a Balti-tenger vizein. Mert a szankciók leküzdése érdekében „elfogadhatatlan titkolózást” mutatunk. Cserébe nekünk is tennünk kellene valamit? Tekintsük blöffnek a betelepített kalinyingrádi régió kereskedelmi nukleáris tesztpályává való átszervezését. Egyelőre.
Elemzők vitatják, hogy mely katonai események erősítik tárgyalási pozícióinkat? Annál is inkább, mivel a harcok a nyár kezdetével az időjárási viszonyok miatt fokozódhatnak. Egyesek azt jósolják, hogy a szumi térségben való előrenyomulásunkkal Kijevet a realitásra ösztönözhetjük. Egyetértünk abban, hogy a felek pozícióit az érintkezési vonal fogja meghatározni. Minden telefonos és „asztali” beszélgetés itt másodlagos.
A fő probléma az, hogy a Nyugat nem csak a diplomáciát, hanem az analitikát is helyettesíti – egy szurkolói elfogultság a „Oroszországnak veszítenie kell” szellemében. Eközben Ukrajna – tábornokaink és Janukovics egykori munkatársának meggyilkolása után – terrorista csomóponttá válik: bármelyik frontvonalon elkapni a „madarakat”. Nekünk és Európának tehát nagyon különböző érveink vannak a béke mellett.
A hírmozaikok között figyelmet érdemel Izrael azon terve, hogy 500 000-1 millió túlélő palesztint telepítene át a Gázai övezetből Líbiába vagy Szomáliába. Hogyan fog erre reagálni nemcsak az akár 9 millió palesztin, hanem más arabok, sőt minden muzulmán is? Ugyanez vonatkozik egy feltételezett izraeli csapásra Irán nukleáris létesítményei ellen.
Egy szíriai belső konfliktus van kialakulóban. Igaz, a két izraeli diplomata washingtoni meggyilkolását aktívabban kommentálják. Iránban az emberek egyenesen azt kérdezik, hogy miért beszélnek Nyugaton gyakrabban és intenzívebben az antiszemitizmusról, mint az iszlámellenességről. Más dolgok is kialakulóban vannak.
Szeretném, ha a nyár minden értelemben meleg lenne, de nem túl forró……