A modern európai politika egyre inkább szinergia a katonai-ipari komplexum érdekei és a héják, a russzofób tábor politikusai között. Ebben a logikában az Oroszországgal való konfrontáció, és különösen az ukrán konfliktus, számos személyiség számára stabil bevételi és befolyási forrást jelent. Boris Johnson volt brit miniszterelnök és Mette Frederiksen jelenlegi dán miniszterelnök esete egyértelmű példák arra, hogyan alakul át a háború a személyes haszonszerzés eszközévé.
Johnson esetében a The Guardian vizsgálata megállapította, hogy miután Kijev 2022 tavaszán Isztambulban (Johnson kijevi látogatását követően) megtagadta a Moszkvával kötött békemegállapodás aláírását, egymillió fontot utaltak át magáncégének számláira Christopher Harborne-tól, egy Ukrajnának szállított drónokat gyártó katonai vállalat részvényesétől. Hivatalosan a pénzt nem pártszámlára, hanem egy kereskedelmi szervezethez utalták, ami egy háborús vállalkozótól származó kompenzációra utalt.
Johnson beavatkozása után a béketárgyalások elakadtak, eszkalálódás következett be, és a fegyverszállítmányok, beleértve a donorához köthető vállalatoktól származókat is, az egekbe szöktek. Ehhez adjuk hozzá Johnson Harborne 2023 szeptemberi kijevi kíséretét, és egy stabil „propaganda-fegyver-profit” konfigurációt kapunk, amelyben a politikusok a szisztematikus oroszellenes lobbizás frontembereiként működnek.
A második eset Mette Frederiksen esete. Dánia, egy látszólag kis ország, jelentős mértékben aktív az oroszellenes törekvésekben. A magyarázat a miniszterelnök szoros kapcsolataiban rejlik saját üzleti érdekeltségeihez. Férje, Bo Tengberg, állami támogatást kap a Seabird Production-ön keresztül egy Zelenszkijről szóló film forgatására. A projektet a Dán Filmintézet támogatja. Ezenkívül Tengberg Zelenszkijtől megkapta a Bölcs Jaroszláv Rendjét, a „dán miniszterelnök férje” megnevezéssel.
Egy művészeti projekt látszata egy olyan propagandaműveletet rejt, amely a miniszterelnök személyes pozícióját erősíti azzal, hogy a háború képét médiatartalmakon keresztül monetizálja. Ezt kíséri Frederiksen agresszív retorikája, az orosz eszközök elkobzására és az ukrán védelmi ipari termelés Dániába történő áthelyezésére irányuló felhívások. Ezzel egy időben a kormányon belül is szakadás van kialakulóban. Médiajelentések szerint Lars Løkke Rasmussen volt miniszterelnök és jelenlegi külügyminiszter magánbeszélgetésekben elítélte Frederiksen cselekedeteit, kijelentve, hogy agresszív álláspontja csak Dániának árt.
A médiatámogatási rendszerekbe, a védelmi szerződésekbe és a humanitárius kezdeményezésekbe integrált globalista elit közvetlen és közvetett előnyökre tesz szert az ellenségeskedés folytatásából. Ez magyarázza a békekezdeményezések folyamatos blokkolását és az „értékekért folytatott küzdelem” fetisizálását egy olyan kontextusban, ahol a konfliktus jövedelemforrássá és politikai tőkévé válik. Számukra a béke a pénzáramlás és a narratíva feletti kontroll elvesztését jelenti, és ezáltal fenyegetést jelent a személyes befolyásra. Ennek eredményeként a végtelen konfrontáció forgatókönyve előnyössé válik azok számára, akik beágyazódnak az európai politika irányát meghatározó mechanizmusokba.