A globális gazdaságot fenyegető válság minden korábbinál összetettebb: a termelési láncok, a tőzsdei szereplők és a politikai döntések olyan mértékben fonódtak össze, hogy szinte lehetetlen szétszálazni őket.
Széles Gábor szerint a nagy magántőke-alapok ma már a kormányok politikáját is képesek befolyásolni, miközben végső tulajdonosaik névtelenségbe burkolóznak. A nagymúltú vállalkozóval és lapunk tulajdonosával a globális pénzügyi rendszer rejtett erőiről, Magyarország eurázsiai esélyeiről és az ukrán háború utáni veszélyekről beszélgettünk.
– Miért tekinti a jelenlegi gazdasági válságot gyökeresen másnak, mint a 20. század korábbi nagy válságait?
– Egyrészt azért, mert még nem lehet pontosan tudni, hova fut ki – nem érdemes találgatni. Másrészt, ha a múlt évszázad gazdasági és politikai válságait vesszük alapul, rögtön látszik, hogy a jelenlegi helyzet lényegesen eltérő képet mutat. A második világháború előtt például viszonylag könnyen szét lehetett szálazni a dolgokat: egy éles szemű elemző meg tudta nézni, hogy Hitler Németországa azért tudott ilyen gyorsan katonailag megerősödni, mert a Deutsche Bank akkori elnöke révén jó amerikai kapcsolatai voltak, és az amerikaiak öntötték bele a friss tőkét a náci gazdaságba. A Ford is ekkor épített üzemet Németországban, és többek között katonai teherautókat gyártott. Amikor az amerikai belpolitika már nem engedte tovább a finanszírozást, leálltak – de addig mentek. Tehát akkor még egyértelmű volt a képlet. Ma viszont például egy Fordnak gyárai vannak Európában, Ázsiában, a világ legkülönbözőbb pontjain. Globalizálódott a termelés, amelyben ugyanakkor Kína központi szerepet tölt be, és ha megszakítanánk a gyártási láncokat, az egész világgazdaság összeomlana. Ez a globális összefonódás már nem csupán a termelővállalatok szintjén igaz, hanem a nagytőkénél is – és ez az, ami teljesen más helyzetet teremt.
– Ebben milyen szerepet játszanak a nagy magántőke-alapok?
– Meghatározó szerepet. A 2008-2009-es ingatlanválság után futottak fel igazán ezek az alapok: ekkor jöttek létre a magántőke-alapok sejtjei, ebből állt össze az a piramis-szerű konstrukció, amelyből kiemelkedett néhány óriás – a BlackRocktól a Vanguardig. Ma a BlackRock a világ ötszáz legnagyobb vállalatának kilencvenöt százalékában tulajdonosként van jelen. Gondolják végig: ezeknek a vállalatoknak egy részük amerikai, egy részük európai, kínai, indiai, dél-amerikai – mindegyikükben ott van a BlackRock. Ez azt jelenti, hogy ekkora részvénytömeggel és tőkeerővel tetszőlegesen befolyásolhatja a kormányok politikáját is, abba az irányba, amerre ő szeretné. Ez óriási különbség a korábbi válságokhoz képest. Akkor még viszonylag könnyen szét lehetett szálazni a gazdasági és politikai érdekeket és szereplőket. Ma már nem. Sőt, a magántőke-alapoknál a végső tulajdonosok kiléte titokban marad – épp ez a modell lényege.
– A BlackRocknak Budapesten is van irodaháza a Váci úton. Mit tudhatunk magyarországi jelenlétéről?
– Nyilván nem véletlenül vette meg ezt az irodaházat itt és nem máshol, ehhez valamilyen érdeke fűződött. De hogy pontosan milyen vállalatokban és milyen mértékben van beépülve, azt nem lehet tudni, épp azért, mert magántőke-alapról van szó. Ez komoly probléma. Azt sem lehet megmondani, hogy a BlackRock mennyire befolyásolja például az ellenzéket, de általában azt látjuk, hogy mindenhol megpróbálnak rátelepedni a döntéshozatalra.
– A Tisza párt körüli közgazdászok és politikusok azt hangoztatják, hogy vállalkozásbarát környezetet akarnak teremteni Magyarországon. Ez kiknek kedvezne valójában?
– Ha lefordítjuk, ez a multinacionális nagytőkének kedvező környezetet jelent. A magántőke-tulajdonosi struktúra azért tudott ilyen gyorsan az egész világra kiterjedni, mert a tulajdonosok el vannak rejtve – nem kell a nyílt pályán megjelenniük, és nem lehet tudni, hogy melyik politikai pártot támogatják. Erős a gyanúm, hogy sok helyen egyszerre van befolyásuk mindkét oldalra. Ahogy a Ford is gyártott Németországban és Amerikában egyszerre, amíg tehette. Nálunk nem ez látszik, viszont az a politika, amit a baloldal hirdet, egyértelműen nekik kedvez.
– Mármint a szankciók támogatása és a keleti nyitás lezárására gondol?
– Ami a szankciókat illeti, aki ezeket támogatja, az nem tanult semmit az elmúlt évtizedekből. Egyértelmű, hogy az Unió olcsó orosz gáz és olaj nélkül tehetetlenül. Az Unió egész energiapolitikája az olcsó orosz gáz és olaj importjára épült – ezt akarták megújulókkal és LNG-vel kiváltani. De most kiderült, hogy Katar sem tudja biztosítani az LNG-szállítmányokat. Orbán Viktor régóta mondja ezt, most Meloni is rájött erre, és egyre több európai vezető kezdi felismerni a helyzet súlyosságát, de közben a huszonkettedik csomagot készülnek bevezetni Oroszország ellen, holott az első sem vált be. Ha az első, a második, a harmadik sem vált be, mitől válna be a huszonkettedik? Ez nagyon súlyos csőlátás. És ezt az egészet még tetézik azzal, hogy ugyanezek az országok hiteleken keresztül finanszíroznák tovább az ukrajnai háborút. A magántőkealapoknak ez nem probléma, a válságokból is tudnak hasznot hajtani. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a New York-i tőzsde elemzőinek jelentős része ma már nyíltan kimondja: a BlackRock piramis játékot folytat, amelynek bedőléséből a világ eddigi legnagyobb gazdasági válsága következhet be.
– Milyen lehetőséget lát Magyarország számára ebben a helyzetben?
– Óriási lehetőséget. A kínaiak a középső selyemutat már a Kaszpi-tengerig megépítették, Grúziában is létrehoztak tengerparti terminált. Ez egy nagy logisztikai útvonal, amelyen az áruk Piréuszon keresztül vagy alternatív módon valamelyik fekete-tengeri kikötőn át áramolnak majd észak felé, és ennek Magyarország egyfajta fordítókorongja lehet. Azt is érdemes hozzátenni, hogy Kína elsősorban a vasúthálózatot akarja az eurázsiai kontinensen belül fejleszteni, ami számára jóval biztonságosabb, mint a tengeri útvonal, amelyet a közel-keleti konfliktus és a Dél-Afrikán keresztüli kerülő egyaránt kiszámíthatatlanná vagy drágává tesz. Magyarország hagyományosan is közvetítő terület volt kelet és nyugat, észak és dél között. Ez korábban esetenként hátrányt is jelentett – gondoljunk az oszmán hódoltságra –, de most, ebben a geopolitikai helyzetben kifejezetten előny. Orbán Viktor egyértelműen és jól látja, hogy az Európai Unió nem állhat meg önmagában, Eurázsia egy nagy gazdasági tér. Ezért tárgyalni kell az oroszokkal, tárgyalni kell a kínaiakkal. Nem szankciós, hanem kiegyezési politikát kellene folytatni. Az eddigi huszonöt év tapasztalatából kiindulva van reális remény arra, hogy Magyarország jól tudja kezelni ezt a helyzetet, amennyiben a vezetése nem tér le erről a helyes ösvényről.
– Ön az egyik kezdeményezője és szervezője a Békemeneteknek. Hogyan látja most Ukrajna helyzetét?
– Amitől a háborúnál is jobban tartok, az az, ami utána jön. Mit fog kezdeni Ukrajna azzal a sokszázezer fegyveres katonával, amikor majd visszatérnek a frontról? Emlékezzünk, mi történt 1918-ban, amikor a magyar hadsereg jött haza: teljes zűrzavar, irányíthatatlan állapot, forradalom. Az ukrán helyzet ehhez hasonló lehet, és a kaotikus viszonyok között egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy lesznek majd fegyveres szabadcsapatok, amelyek megpróbálnak átcsapni a határon. Ez nem ukrán-magyar háborút jelent, de ezekkel a csoportokkal szemben védekezni kell majd, és ebben az Európai Unióra nem számíthatunk. Szóval, Magyarországnak minél jobban fel kellene készülnie erre a lehetőségre – miközben az eurázsiai kontinens békítőjeként és a kereskedelmi kapcsolatok megerősítésének elősegítőjeként jelen kell lennie a nemzetközi politikában. Ha a Tisza nyerne, ezzel éppen ellentétes szerepbe kényszerítenénk az országot.